Menü

Szerencsejáték: szórakozás, nem életcél

Rendszeresen járunk a postára levelet feladni, és várakozás közben nézelődünk. Nincs olyan alkalom, hogy ne találkoznánk több, leginkább nyugdíjas, vagy fiatal, de persze más emberekkel is, akik a társasházból leugorva sorsjegyeznek, lottót vesznek. Sokukkal egymás után több alkalommal is összefutunk, látszik rajtuk, hogy kis pénzükből áldoznak a szerencsejátékra. A menetrend általában hasonló: megveszik a sorsjegyet, majd egy újabbat, addig, amíg nem nyer valamelyik. Ha megfordítjuk a sorjegyeket, láthatjuk rajta, hogy körülbelül minden harmadik-negyedik nyer, persze leginkább kis összegekkel. Ha végre nyernek 300-800 Ft-ot, azt azonnal visszaforgatják, általában kevesebb sikerrel.

De nem kell postára menni ahhoz, hogy körülnézve lássuk, rengeteg ember játszik szerencsejátékot. Ezzel nem lenne baj addig, ha - mint az a nevében is szerepel - ezt játéknak fognák fel. Csakhogy sokan valóban ettől várják sorsuk fordulópontját, valódi lépéseket azonban nem tesznek a változásért. A másik szomorú tény, hogy jócskán erőn felüli összeget költenek szerencsejátékra. Hol a határ?

A szerencsejáték alapvetően egy jó játék, kellemes szórakozás lehet. De mint a nevében is szerepel, játék - és semmi több. Erre bízni az életünkben való változásokat nagyon túlzó, és a felelősséget áthárító, kényelmes és csodaváró hozzáállás. Így hát nem érdemes rá ennél többet költeni. Érdemes csak azt összeszámolni, hogy ha az életünkben mindössze a heti lottó árát összerakjuk, akkor mennyi jön össze belőle? Aki heti 300 Ft-ot költ erre a játékra 30 éven át (legtöbben ugyanis egész életükben lottóznak), az majd 500 ezer forintot költ el erre. Elég szép kis összeg, és érdemes összevetni azzal a statisztikával, hogy mennyit nyernek ebből vissza az átlagos játékosok, mennyi az esélyünk akár egy ekkora nyereményre is.

No de hogy ne csak a levegőbe beszéljek, megfigyeltem kb. 7 esküvőn a sorsjegy-nyereményeket, a sajátunkat is belevéve, bár mondhatjuk, hogy ez kevésbé reprezentatív minta, ha egyszer nem igazán hiszek a szerencsében.... Mindegyik esetben belépőjegyként, az ajándék/nászajándékpénz mellé kérték a sorsjegyeket, és a legtöbb esetben többet is kaptak. Mi magunk sokszorosan, mert volt olyan barátunk, akitől önmagában 50 db-ot kaptunk ajándékba. 25-50 ezer forint körüli összegnél senki sem nyert többet, és nagyjából az összegek egyharmada térült vissza.

Hogy ismerek-e olyat, akinek volt komolyabb nyereménye? Igen, az egyik lottótípus mellékjátékán nyert 5-10 millió Ft körüli összeget. Tehát nem állítom, hogy a nyerés lehetetlen, mindössze azt, hogy ez nem lehet életcél.

Akik túl komolyan veszik ezt a kérdést, és a játéknál jobban hisznek benne, azoknak viszont többet árt, mint használ. Láthatóan ugyanis annál kevesebbet tesznek meg önmagukért és a saját sorsukért. Súlyosabb esetben pedig szerencsejáték-függők lesznek, aminek a pszichológiája, lelki és életeseményi háttere komoly dolog, amit mindenképpen kezelni kell.

Motiváció a mozgáshoz

Manapság egyre több helyen látni, hogy a mozgás az emberek nagy hányadát érdekli, de mi a kiváltó ok? Túlontúl sokat olvashatjuk talán az ezekkel kapcsolatos cikkeket, megnyilvánulásokat a közösségi médiában? Vajon régen is ennyi „Gyurma Gyuri és Iron Lady” volt, csak kevesebb figyelmet kaptak?

Sportos anyukák - sportos gyerekek

Számomra az egészséghez hozzátartozik a napi mozgás, testedzés, rendszeres sport, akkor is, ha történetesen épp kisgyermekes, várandós, újdonsült, elfoglalt vagy akármilyen anyukák vagyunk.

Nyelviskola vagy magántanár?

„Tanulni nehéz” – gondolják sokan. De vajon tényleg az? És mi a helyzet a nyelvekkel? Hogyan érdemes nekiállni a nyelvtanulásnak?

Skype: áldás és átok

Családom bár nagy örömömre egyben van, mégis immár szétszórva él. Bár a kapcsolattartásra ma már számos lehetőség áll rendelkezésünkre, például a skype, mégsem tudom szeretni ezeket a modern lehetőségeket. Elmondom, miért.

Agyonhajszolt anyukák

Fárasztó dolog édesanyának lenni. Sokszor érzem, hogy hatalmas terhet viszünk a hátunkon, aminek a középpontjában természetesen nem mi állunk, hanem a gyermekeink. Minden a mi dolgunk: hogy indul a nap, mit vesz fel, mit eszik, mi történik vele, rá gondolunk, ha nincs velünk, s vele foglalkozunk, amikor együtt vagyunk.