Várjuk vagy keressük a nagy Ő-t?

Nemrégiben olvastam egy cikket, amely arról szólt, hogy az illető nem keresi a Nagy Ő-t, hanem vár rá, és a kettő nem ugyanaz. A téma elgondolkodtatott, hiszen a húszas éveik végén - harmincas éveik derekán járó barátaim, klienseim közül sokan egyedülállóak. Ki így, ki úgy kezeli a helyzetet, de nehéz megtalálni az egyensúlyhelyzetet a görcsös párkeresés és a teljes feladás között.

A párkeresők sok mindent bevetnek: randioldalakon és alkalmazásokon keresztül próbálnak ismerkedni, valamint eljárnak olyan helyekre, társaságokba, ahol potenciális jelöltek akadhatnak. S jól is teszik, hiszen nehéz úgy ismerkedni, ha még csak lehetőséget sem adunk a dolognak. De ez a felállás sokszor magával hozza az "akarás" állapotát. Nyilván azért próbálkoznak, mert szeretnének társra lelni, s mert úgy érzik, nem jó egyedül, hanem kapcsolatban kellemesebb. Az ember társas lény, a szerelem, párkapcsolat pedig az emberek legnagyobb százalékának fontos, így a törekvés érthető. De ha hosszabb ideig tart ez az állapot, akkor olyan, mintha tárva-nyitva állna az ablak, miközben levegőre szomjazunk, mégsem jön be rajta oxigén. Nem könnyű türelmet gyakorolni, miközben várakozunk valami számunkra fontos dologra. Érthető hát, ha sokan erőltetik, akarják, túlgörcsölik ezt a szituációt. Érthető, de persze nem jó, hiszen gyakran épphogy taszító energiát vált ki, amely csak hátráltatja a pártalálást. Vagy gyakran hoz hosszú távon nem élhető, de legalábbis semmiképpen sem boldogító kompromisszumokat. Hiszen ebben a helyzetben sokan mondják ki tudatosan, vagy tudat alatt: "Ha mindig a tökéletesre várok, örökké egyedül maradok... Inkább alább adok az igényeimből, hogy ne maradjak egyedül."

Amikor az említett tökéletes társat keressük, általában nem szó szerint értjük ezt. Nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor érezzük: tényleg megtaláltuk az Igazit. Ráadásul nagyon könnyű összekeverni a szerelemmel. Inkább azt értjük alatta: aki tényleg illik hozzánk, akivel szeretünk együtt lenni, akivel meg tudjuk oldani közösen a problémákat, akivel jó együtt hajózni évtizedeken át az élet tengerén, akinek a hibáit képesek vagyunk elfogadni, és azokat élhetőnek tartjuk.

Aztán ott van a másik véglet, azok tábora, akik (már) nem keresnek társat - feladták. Csalódások, sikertelenségek, félelmek, szomorúságok vitték őket odáig, hogy nem tesznek azért, hogy társra leljenek, és bezárkóztak. Valóban ebben az állapotban kevés esélyük van arra, hogy mégis megismerkedjenek valakivel - ráadásul az említett hozzájuk illővel.

Láthatjuk, hogy nem könnyű szinglinek lenni, és megtalálni azt a vékony mezsgyét, amikor türelemmel, békével, harmóniával a szívünkben tudunk várakozni. Biztos, hogy tenni kell érte, hogy meg tudjuk valósítani. Lehet, hogy jobb befektetés, mint magára a meghatározott párkeresésre fordítani az időt és energiát? Nos, ezt mindenki maga döntse el, mindenesetre átgondolandó kérdés. Az is bizonyos, hogy egy ilyen út során izgalmas önismereti munka vár ránk.