Menü

Álmok útján

A családom normális. Házasság, gyerekek és közben munka – számukra ez a természetes és boldog élet. Mindig kissé furcsa voltam közöttük, a szívemben nehezen értelmezhető vágyakkal és álmokkal. Akkor sem sikerült rendes életet élnem, ha törekedtem rá, és a hétköznapiság mindig megrettentett. Idővel az is kiderült, hogy miért...

Felmenőim egy része Erdélyből származik, ebből kifolyólag-e vagy sem, de rendes, szorgos emberek. Az életfelfogásuk klasszikus: főznek, dolgoznak, családot alapítanak. S boldogok így. Mindig is kilógtam a sorból.

Kiskoromban akkor voltam a legboldogabb, ha nyugodtan hagytak játszani a szobámban, a képzeletbeli birodalmamban. Édesanyám tündéri asszony, aki ösztönösen tudta, egyszerűbb és könnyebb mindannyiunknak, ha meghagy engem ebben a furcsa, saját kis világomban.

Sosem volt hétköznapi életem, mint a többi, rendes, nagy számban jelen lévő unokatestvéremnek (a családom legnagyobb bánatára). Fiúk jöttek és mentek, nehezen találtam meg a boldogságot, és minden kapcsolatomban küzdöttem a hétköznapiság ellen. Takarítás, házimunka… Ezekről mindig úgy érzem, elveszik a lényeget, és nincs időm élni és érezni.

Nagy vágyam volt, hogy megtaláljam az Igazit és férjhez menjek. Végül nem egy hétköznapi családom lett, hanem a nagy Ő-vel együtt két leánygyermek mozaikanyukája lettem, saját gyermek nélkül. Sokáig akartam anya lenni, de most úgy tűnik, más a kijelölt utam, a "személyes történetem", ahogy egy regényben olvasható. Más nagy vágyak, álmok tombolnak a szívemben, amiket spirituális tudással próbálok megzabolázni, hol több, hol kevesebb sikerrel.

Mit is jelent ez? Tisztában vagyok vele, hogy élvezni kell a pillanatot. Például hogy kinézek, és végre tavasz van, süt a nap, zöldellnek a fák, és a foltos, sokáig várt kutyám kint kotorászik. Tudom, hogy az út maga a boldogság, nem csak a cél, és hogy amíg ma nem tudok boldog lenni, addig hiába várom a holnapot. Sorolhatnám még tovább… Rengeteg könyvet elolvastam a témában, és sokat tanulok.

Mégis, a szívemben ott dobog: utazni… élni… érezni… Negyvenhat helyet írtam össze az előbb, ahová szeretnék eljutni. Ezek csupán 8,7%-a közelíthető meg autóval. A többi repülős távolság. Van két dolog ugyanis, amit nagyon szeretek: az egyik a világítótornyok, a másik pedig a repülés. Amikor először szállt fel velem a repülő, mámoros izgalom volt bennem. Sosem felejtem el azt a fantasztikus olasztanár hölgyet, aki a Ryanair Budapest és Pisa közti járatán átadta nekem az ablak melletti helyét, mert mondtam neki, hogy először repülök, így láthattam fentről a tenger és a havas hegyek váltakozását. Bizonyos, hogy a repülés a világ csodái közé tartozik!

Gyakran elgondolkodom, hogy miért nem tudok hétköznapi lenni. Amolyan klasszikus kis nő, aki rakja el a befőtteket, és rendszeresen mossa az ablakokat. Az én fejem teljesen máshol jár, és ez elég sok gondot okoz nekem. De az is tény, hogy enélkül talán nem történtek volna meg velem ezek a csodálatos dolgok, amik hihetetlen, de megvalósultak.

Végül is lett egy olyan férjem, akivel lehet beszélgetni, filozofálni, és bemenni titkos, tiltott helyekre. Nevelőanyuka-mozaikanyuka lettem, igaz, saját gyermekem így nem lett, de ez egy tényleg izgalmas kaland. Miért? A szülők folyamatosan azt keresik a gyermekeikben, hogy miben hasonlítanak rájuk. Azaz mit tükröznek vissza róluk. A nevelt gyerekeknél nincs ilyen, a hasonlóságok nem belőlem fakadnak, de csodás útja ez a valódi, önzetlen szeretet megtapasztalásának.

Ami az egyik leghihetetlenebb, hogy eljutottam a világ legdrágább országába, Norvégiába. Emlékszem, ahogy sétáltam a fehér deszkás házak között Oslóban, ahogy néztem a tengert, meg a parton táncoló fiatalokat, és alig tudtam elhinni. Vagy amikor egy spanyol elit szálloda halljából léptem ki a narancsfák közé. Ha nincsenek bennem ezek az álmok, nem hiszem, hogy kaptam volna ily fantasztikus tapasztalásokat. Mert mondom, a mi családunkban senki sem utazik a Kanári-szigetekre, mint ahogy nekem megadatott. Eszükbe sem jut, hanem kertészkednek, és reggelente hajnalban megetetik a haszonállatokat. S én komolyan, őszintén tisztelem őket ezért. Éppen azért, mert nekem ez nem megy.

Amikor más arra gondol, hogy át kellene ültetni a virágokat, és ideje lenne porszívózni, akkor én valahol fejben egy amerikai tengerparton barangolok. Aztán az utolsó percben kapok észbe, hogy nem gondoltam valami fontos dologra. Hogy holnap lesz valamilyen rendezvény, amire készülnöm kellett volna előre, vagy teát kellett volna főznöm, mire a többiek hazaérnek, de persze elfelejtettem, mert valamilyen fontos, pszichológiai összefüggésen gondolkozom.

Sokáig nem értettem, miért különbözöm ennyire a normális családomtól. Tudjuk, hogy nincs két egyforma ember, és a Valahol Európában dalszövegéből származik az egyik kedvenc idézetem: "Minden ember más, különös és sokfajta szokás, de hogy éjjel mindenki álmodik, s nagy bajt nem csinál hajnalig, ebben egyformák." Aztán az egyik terápiás meditációban rájöttem.

Láttam magam, ahogy ott állok a családom sokasága előtt az élettervem összeállításakor, és azt a feladatot vállalom magamra, hogy megmutatom nekik: "jó, amit cselekszetek, de lehet, szabad másképpen is élni". Úgy éreztem, közös megegyezésünk, hogy én ezt megmutatom nekik és persze magamnak is. Lehet, hogy sokak számára ez "spirituális hókuszpókusznak" tűnik, de én úgy éreztem, leesett egy kő a vállamról azzal, hogy rájöttem erre és megvilágosodtak előttem a miértek.

S hogy miért írtam ezt meg? Csak azért, hogy aki szintén furcsa, elvágyódó lélek, az tudja, hogy nincs egyedül. Vannak ilyen emberek, mint mi: éljük a hétköznapokat, s közben messze járunk, valahol az álmok útjain. Meg azért, hogy azoknak is megmutassak valamit ebből a vágyódó valóságból, akik a racionálisabb, hétköznapibb életvitelben hisznek. Mert sokfélék vagyunk, és ettől szép, érdekes a világ. Ha nem lennének ilyen emberek, talán a mai napig nem ismernénk a térképet és a Föld összes részét. De együtt, egymás mellett alkotunk egészet: felfedezők és biztonságkeresők.

Vezető vagy főnök? Van különbség!

Mi a különbség a kettő között? Vezető az, aki összetartja és motiválja a csapatot, aki iránymutatást ad, segít a problémák megoldásában, bízik és hisz a beosztottjaiban. Főnök pedig, aki igyekszik megtartani a hatalmi ranglétrán önkényesen létrehozott pozícióját.

Ha már vannak elvárásaink, legyenek pozitívak!

A kutatások szerint ha pozitív elvárásokkal fordulunk partnerünk felé, pozitív eredményt kapunk. Ha a legrosszabbat várjuk, az fog bekövetkezni. Talán ideje lenne változtatnunk a nézőpontunkon?

A szakítást követő legnehezebb időszak - a várakozás

A hiány, amit a veszteség okoz, arra vesz rá minket, hogy különböző okokat próbálunk találni, miért is lett vége a kapcsolatnak. Ilyenkor igyekszünk megismerni az ismeretlent. A legnehezebb rész azonban a várakozás.

Élet negatív gondolatok nélkül

A negatív gondolatok feladásának ötlete valaki számára furának tűnhet. Azok számára, akik jóban vannak a "belső kritikusukkal", könnyű lehet ezt teljesíteni. De próbáljunk csak meg eltölteni egy órát úgy, hogy nem gondolunk vagy mondunk semmit rosszat magunkról vagy akár a testünkről!

Mi állhat az unatkozás mögött?

Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyi felnőtt és gyermek képes unatkozni egy olyan korban, amikor semmire sincs elegendő időnk? Utánajártunk, hogy mi állhat ennek az érzésnek, jelenségnek a hátterében.