Menü

Szakíts, ha bírsz - avagy hogyan dolgozd fel a szakítást?

A szakítás hasonló a gyászhoz

Egy közismert és elfogadott elmélet szerint, amelyet Elisabeth Kübler-Ross alkotott meg, a gyász folyamatát 5 szakaszra lehet bontani:

tagadás
düh
alkudozás
depresszió
elfogadás

Ez az 5 pont valójában egy folyamat, amelyben jobb és rosszabb periódusok váltogatják egymást, jó esetben egyre kisebb kilengésekkel.

A szakítás utáni első időszakban szinte sokkos állapotban vagy és tagadod, ami történt. "Biztos félreértettem valamit.” Ebbe az állapotba sokszor bele is lehet ragadni, de végül természetes esetekben mindenki túljut rajta.

Ezt követi a féktelen düh: "Hogy tehette ezt velem, mikor tőlem mindent megkapott!" Biztos te is láttál már olyat, hogy akit elhagytak mindennek elmondja azt, akit korábban annyira szeretett. Erre azért van szükség, mert megkönnyíti az elhagyás fájdalmának elviselését, ha azt gondolhatod, hogy a másik rossz, az számodra segít feldolgozni a helyzetet.

A szakítás feldolgozásának harmadik szakaszaként jön az alkudozás: "Megígérem, hogy megváltozom." "Mondd el, mit szeretnél, és úgy lesz." Bármire képes lennél, csak visszakaphasd a szerelmedet. Keresed a lehetőséget, hogy találkozzatok, hátha meggondolja magát, látva, hogy változtál azóta mióta szakítottatok.

Sokszor nem is a partneredet nehéz elengedni, hanem azt a jövőt, amit elképzeltél mellette.

Amikor belátod, hogy már semmi sem segít és nem tudod visszafordítani a történteket, elkezdődik a szakítás feldolgozásának negyedik szakasza, a depresszió időszaka (nem az orvosi értelemben vett depresszióról van szó). Magadba fordulsz és nincs kedved semmihez. Úgy gondolod, hogy már soha többé nem leszel szerelmes.

Végül elérkezel a szakítás feldolgozásának utolsó szakaszába: elfogadod a történteket és megpróbálsz továbblépni. Újra erősnek érzed magad, és már látod a jót és a rosszat is a lezárt kapcsolatban.

A nőknek általában jobban fáj a szakítás, de gyorsabban túllépnek rajta.

Egy párkapcsolat végén a nők sokkal komolyabb érzelmi és fizikai megpróbáltatáson esnek át, és ekkor sokkal rosszabb lelkiállapotban vannak, mint a férfiak. Azonban a nők sokszor kibeszélik magukból a dolgokat, (néha olyat is amelyet utána már megbánnak), de emiatt hamarabb túljutnak ezen a zűrös állapoton.

Ezzel szemben sok férfi mikor véget ér egy párkapcsolat, nem is igazán csinál semmit, valójában kényszeresen ahhoz nyúlunk, hogy fenntartsuk az addigi napirendünket és életritmusunkat. Sokszor a férfiak hajlamosabb szándékosan tovább szenvedni és magukba tartani a problémáikat, emiatt sokkal hosszabb ideig is cipelik ezeket a terheket magukkal, és akár hónapok múlva is úgy érezhetik, hogy érzelmileg sosem lábalnak ki egy kapcsolatból.

A nők legtöbbször könnyebben felismerik a továbblépés lehetőségét, ez részben annak köszönhető, hogy mondjuk, ha egy férfi tudja, hogy lett a környezetében egy női ismerőse, aki nemrég szakított, akkor odamegy hozzá és megpróbál neki segíteni, de mindeközben azzal a hátsó szándékkal, (ez a legtöbb esetben nem rossz és elutasítandó, inkább egyfajta természetes emberi folyamat) hogy párkapcsolatot akar vele. Pont emiatt a nők az előző kapcsolatok megrázkódtatásaiból, sokszor megerősödve és hibáikból tanulva választanak új partnert vagy vágnak bele egy hosszabb ideig tartó párkapcsolat keresésbe. Ezzel szemben a férfiak, akár 3-4 hónap múlva is dühről, csalódottságról és elbizonytalanodásról beszélnek nap mint nap. Valójában a legtöbb férfi olyan szinten, mint egy nő, sosem teszi túl magát egy kapcsolaton, csak egyszerűen továbbállnak és új kapcsolatba kezdenek.

A fájdalom tovább tart a férfiaknál

A férfiak a nőkkel ellentétben arra vannak úgymond tanítva, hogy “mosolyogva tűrjék a fájdalmat”. Egy férfi is elmehet sörözni, bulizni, kajálni a barátaival, és be is számol arról, hogy véget ért a kapcsolata, de ha egy kapcsolat valamilyen szexuális probléma, megcsalás miatt ér véget, akkor ezekről nagy valószínűséggel nem fog beszélni, mert úgy érzi, hogy ez számára megalázó és lealacsonyító.

Valójában mind a nők, mind a férfiak számára az gyorsíthatja fel a regenerálódást, ha a szakítást olyan eseményként fogják fel, amely segít abban, hogy egy rossz kapcsolatot egy jobb válthasson fel. Egy szakítás pedig nem csak azért jár fájdalommal, hogy újrakezdésre ösztökéljen bennünket, hanem azért is, hogy komolyabban vegyük a szerelmi kapcsolatainkat és megbecsüljük a következő partner(einke)t.

Szabó Máté

A túlzott engedékenység nem tesz jót

Mennyi engedékenység fér össze a gyerekneveléssel? A humánus nevelésnek része a „megengedés”, tehát az a szülői magatartás, hogy nem teljes mértékben kontroll nélkül, de viszonylagos rugalmassággal engedjük érvényre jutni a gyerek akaratát. Az engedékenység nem egyenlő a megengedéssel. A „megengedés” önmagában még nem valami nagylelkű dolog, hanem elvárható valakitől, aki nem kívánja rabságban tartani a másikat.

A disszociatív személyiségzavar jellemzői

Az általános eset az a disszociatív személyiségzavar esetén, hogy az egyik személyiség tisztában van a másik jelenlétével, ismeri, és ezzel együtt tud élni. A másik kialakult személyiség a legtöbb esetben teljesen mások a személyiségjegyei is.

Vattacukor szülők – egy családi viselkedésminta

Sokféleképpen módon nevelhetjük gyerekeinket, lehetünk szigorúak, engedékenyek, megalkuvók, igazából bármilyenek. Általában gyereke válogatja, hogy mi a legjobb, de vannak viselkedésminta típusok, amibe általában beleillünk. Nézzük, mit jelent, ha valaki vattacukor szülő típus!

A társasjátékok fejlesztő hatása

A sok pozitív hatása mellett a társasjáték türelemre és együttműködésre is megtanít, ráadásul szórakoztató formában, arról nem is beszélve, hogy sok szülő számára mintegy joker tevékenység a borús, esős napokon, amikor nem lehet szabadtéri programokkal lekötni a gyerekeket.

Az egyéni boldogság kérdése. Tanulható-e a pozitivitás?

A boldogságkeresés napjaink egyik legaktuálisabb témája, jóllehet sokszor nem a legideálisabb helyen és módon keressük ezt az állapotot. A pozitív pszichológia irányzata tudományos módszereket alkalmazva foglalkozik az elégedettség témakörével. Viszont egyéni szempontból mindez jóval kevésbé elméleti dolgokon múlik, mintsem a mindennapi cselekedeteinken, interakciókon.