Egy kiskutya naplója – 2. rész: Szeretnélek

Hippie, a foltos kiskutya örökbefogadásának története folytatódik. Az első részben bemutattam, honnan származik ez az édes kis Jack Russell keverék, és miként mentették meg, most pedig elmesélem, hogyan találtunk egymásra.

A múltkori részt ott fejeztem be, hogy azonnal telefont ragadtam, amint megláttam a kis cukorpofikákat a fajtamentők oldalán. Nem sokat gondolkodtam, máris tárcsáztam a megadott számot, és a vonal túlvégén az elsőre (hála Istennek) szigorúnak tűnő Biankával, a kicsik megmentőjével találkoztam, aki felmérte a terepet, és pár mondatból leszűrte, hogy képben vagyok, ami a kutyázást, a szaporítást, és egyéb fontos kérdéseket illeti. Megadta a számomat Zitának, a kölykök és a mami ideiglenes befogadójának, akinek szintén hamar szimpatikus lettem.

Ez elsősorban nem az én érdemem, inkább elszomorítónak tartom, hogy ennyire kevés olyan gazdi és leendő gazdi van, aki tisztában van a mai magyar kutyahelyzettel. Érdekes, hogy mindenféle menekültekkel foglalkozunk, akik még meg sem érkeztek, és ha jönnének is, esetleg úgy 1200 embert kellene befogadnunk – de tudjátok, hány be- és örökbefogadásra váró kutya van körülöttetek? A közvetlen környezetetekben...?

Utolsóelőtti nap a tesókkal

No tehát én megfeleltem, de mindez olyan gyorsan történt, hogy észbe sem kaptam. Régóta szerettem volna újra kutyát, pláne Jack Russellt, de őszintén szólva, ez most nem volt tudatos döntés. Időm se volt gondolkodni, mert annyira elfoglalt voltam. Az egyik rohanós dolgom közben útba ejtettem Pest megyét, hogy meg tudjam nézni a kicsiket.

Telekocsival mentem Budapestre, és gondoltam, lesz ami lesz, én felteszem a hirdetésemet, miszerint rendhagyó utastársakat keresek, akik nem sietnek, de szeretik a kutyákat - mert lesz egy kis kutyanéző kitérő. Nem hittem, hogy lesz érdeklődő egy ilyen utazásra, de éljünk szívből, egyébként pedig én lecsapnék rá, s miért ne lehetne más is olyan, mint én? Este máris kaptam egy üzenetet egy nagyon kedves lánytól, hogy most nem tud velem jönni, de annyira tetszett neki a hirdetésem, hogy „muszáj” volt írnia. Több közös érdeklődési pontunk is volt azonnal. Végül lett két utasom, de ők inkább aludtak, amíg én megnéztem az apróságokat.

Megérkeztem, és a kapuban a kutyamama, Eperke fogadott. Rám nézett a gomb szemeivel, és annyi szeretet, annyi érzés volt benne, hogy azonnal elvesztem. Rögtön bájos és kedves volt velem, felvettem, mert kéretőzött, és máris kaptam jó pár kutyapuszit. (Bizony ám, nekem soha semmi bajom nem volt tőle, és egyébként ez így is marad, de aki ódzkodik tőle, azt lehet, hogy megbetegítheti.) Bementünk a picikhez, és Hippie (akkor még nem ez volt a neve…) azonnal elém jött. Felvettem a tenyérnyi kutyuskát, és kis babázás után megnéztem a többieket is. Ennyi édes cukorfalatot egy helyen…! Csuda édesek voltak, azt sem tudtam, kit szeretgessek.

Megjött az ősz, fázik a kiskutyus

Persze a foltosokhoz húzott a szívem, ez nem volt kérdés. Végül ez a tricolor kislányka nyerte el a szívem, aki végül el is aludt az ölemben. Sajnáltam, hogy mennem kellett, én mondjuk úgy egész nap ellettem volna Eperkével és a kölykeivel. Zitának pedig mondtam, hogy másnapra eldöntöm, mit szeretnék.

Ekkor következett az aggódás: a férjem nem szereti a kutyaszőrt, mi lesz így velünk? Tartsuk kint? De ez a fajta olyan fázós! Nem, ezek szerint nem lenne nálunk jó helyen… És egyébként milyen lehet egy örökbefogadott kutyával? Eddig hercegnőként a tenyésztett kutyák között nézelődtem – és lettem szerelmes annak rendje és módja szerint. El merném kötelezni magam egy kis zsákbamacska (vagyis zsákbakutya) mellett? Nem emiatt, hanem az első kérdések miatt nemet mondtam – és közben sírtam.

Sajnálta is mindenki – az állatmentő, az ideiglenes befogadó, de még a férjem is. Amikor végre személyesen találkoztunk, a legnagyobb meglepetésemre épp ő, a férjem beszélt rá, hogy változtassam meg a döntésemet, ha egyszer szeretném ezt a picikét. Több se kellett nekem, a család támogatásával a zsebemben minden más fényben mutatkozott! Lett újra öröm, zsibongtak a lányaink, hogy nemsokára kiskutya érkezik.

A meglévő kutyánknak mondogatom minden nap: „hamarosan lesz egy hugicád!” – nem válaszol, hogy örül-e neki, de nem tartom valószínűnek. Szerencsére soha nincs baja a kutyákkal, de játszani nem szeret, örökös éhenkórász révén pedig lehet, hogy nem lesz boldog, ha osztozkodnia kell a reggelin. Ráfér pedig, jót fog tenni az alakjának :)

Minden nap nézegetjük Hippie fotóit, amiket Zita lelkiismeretesen küld a videókkal együtt. Le is mentjük mindet, és már kifogytunk a jelzőkből, mint édes, cuki és aranyos, azt hiszem, minden szinonimát elhasználtunk. A „jajúristendecukiiii” lányos visongásokat a férjem elnéző mosollyal konstatálja.

Kicsi vagyok és ellenállhatatlan

Közben gyűjtöm az ötleteket, hogy mik azok a dolgok, amiket szeretnék megtanítani Hippie-nek. Jó pár olyasmit, amit a drága Eddiemnek is megtanítottam, és néhány olyat, amit sajnos nem, de most Hippienek szeretném. Ül, fekszik, marad, ölbe ugrik (úgyis szökkel a fűben, mint egy kis őzgida), autózik, szépen sétál pórázon és póráz nélkül, és úgy általában megszerzi a doktorit.

Persze emlékszem erre az érzésre, Eddie elhozatala előtt elolvastam minimum tíz könyvet a kutyanevelésről, és szentül esküdtem, hogy ezt mind alkalmazni fogom. Próbáltam is betartani a tanult elveket – nem sokáig sikerült. Meghódította a szívemet, bevette a várat, és úgy ellágyultam, mint vaj a napon. Egyszer úgy jártunk, hogy éppen próbáltam szigorú lenni vele, mert rosszat csinált, és azt hittem, kiabálok. Barátnőm kislánya akkor 6 éves volt, s nevetve tudatta velem: „Annyira vicces, vékony a hangod! Nem is kiabálsz ám! Én biztos nem ijednék meg tőled és nem fogadnék szót!” A tekintélyem utolsó morzsái is összeomlottak.

Lágyszívűségemet ismerve egy kutyás barátnőm azt mondta, jobb is, hogy szukát választottam. Ők készségesebbek, el- és szófogadóbbak, hozzám jobban fog illeni. Nem tudom, hogy egy Jack Russell keverékre is igazak-e ezek a sztereotípiák, de majd Hippie bemutatja. Valódi falkavezérnek pedig itt lesz a férjem.

Készülünk tehát – a naptáramba beírtam, hogy mikor hozzuk haza a mi kis foltoskánkat, valamint hogy előtte mikor vásároljuk meg neki a szükséges dolgokat. Merthogy elég sok minden kell egy kiskutyának - a következő részben erről is lesz szó.