Mit jelent a mai világban a belső iránytű?

Mindannyiunk életét történetek övezik. Mindaz, amit megéltünk, amiben részünk volt, nyomot hagy bennünk. Az, hogy ezek miatt, vagy épp ezek ellenére mennyire tudjuk a saját életünket élni, azon is múlik, hogy azonosítjuk-e magunkat ezekkel a sztorikkal, vagy pedig képesek vagyunk úgy tekinteni rájuk, mint a külvilág eseményeire, amelyek nyilvánvalóan hatottak ránk, mi magunk azonban nem vagyunk azonosak vele. Adódik a kérdés, hogy hogyan találhatjuk meg azt a belső iránytűt önmagunkban, ami tudja, mi az, ami valóban jó nekünk.

Az életben minél kisebbek vagyunk, annál gyakrabban tapasztaljuk, hogy a helyzet és az emberek fölénk tornyosulnak: a másik személy nagyságával való találkozás az elárasztottság érzését keltheti bennünk. Ilyen lehet, amikor gyerekként intenzív stresszt élünk meg például azáltal, hogy az emócióinkat nem fogadja el érvényesnek a környezetünk, így arra kényszerülünk, hogy elnyomjuk őket. Ezekben a helyzetekben a tanácstalanság, az aggodalom és az értetlenség lehet bennünk.

Ennek nyomán pedig megéljük a felnövekedésünk során, hogy tehetetlenek vagyunk. Természetesen közel sem mindegy az, hogy mindezt milyen mértékben és mennyire gyakran tapasztaljuk, ahogy annak is van jelentősége, hogy kapunk-e bármilyen érzelmi támogatást ezek megélésekor. Az elhagyatottság akkor a legerősebb, amikor egyáltalán nincs olyan felnőtt körülöttünk, aki megértene, felénk fordulna és támogatna. Úgy érezhetjük ilyenkor, hogy talajvesztetté váltunk és nem is vagyunk képesek az önálló életre.

Mind az elárasztottság, mind az elhagyatottság fenyegetésére kialakul bennünk valamilyen reakció. Az elárasztottság élményével való megküzdésben háromféle módon segíthetjük önmagunkat: választhatjuk az elkerülés különböző formáit, vagy lehet, hogy a szembeszállást segítő erőt kezdjük el keresni, illetve az is előfordulhat, hogy megadjuk a másiknak, amit akar, vagy amiről azt hisszük, hogy kell neki, vagyis alkalmazkodunk. A reakcióink a különböző helyzetekben azt mutatják meg, milyenek vagyunk valójában.

Ezek amellett, hogy a bensőnkre való aktív figyelemről elviszik a fókuszt, egy olyan képet alakítanak ki magunkról, hogy valami nincs rendben velünk. A problémát a környezetünk reakciója okozza, ugyanis ezek az élmények úgy szövődnek bennünk történetekké, hogy mások problémáinak a lenyomata által alakulnak ki – vagyis nem eredendően bennünk vannak, hanem egy külső késztetés hatására rajzolódnak ki. Ez a folyamat pedig jelentősen befolyásolja azt, hogy tudunk-e bármilyen mértékben befelé, önmagunkra figyelni, vagy inkább abba az irányba haladunk, hogy a külső megerősítést várjuk folyamatosan. Ha az utóbbi valósul meg, az nagymértékben megnehezíti a belső iránytűnk megtalálását.

Az elárasztottság útvesztői

Ha elkerüléssel reagálunk az elárasztottság fenyegetésére, az lehet szimpla ignorálás, amikor egyszerűen nem foglalkozunk bizonyos dolgokkal, elkerüljük az összeütközésekkel járó helyzeteket, vagy pedig felveszünk egy halogató magatartást, amikor szándékosan késleltetünk. Ezenkívül ott van a projekció lehetősége is, amikor másokra vetítjük azt, aminek következtében tehetetlennek érezzük magunkat. Jelentkezhet akár disszociáció is: az érintett szinte alternatív valóságban létezik – ez is a védekező mechanizmusok egyik típusa, amit a „nagy és erős másik” fenyegető elnyomásával szemben dolgozhatunk ki önmagunkban. Ha az erőt keressük a szembenálláshoz, akkor lehetséges, hogy csupán egy semleges erőt alkalmazunk, ami nem fog ártani sem önmagunknak, sem a környezetünknek. Ha viszont beleragadunk egy régi történetbe, ez az erő fokozott dinamikával fog megjelenni és szinte önálló életre kel, problematikus mintázatokat kialakítva. Hatalom komplexushoz is vezethet, ami ebben az esetben úgy fejeződik ki, hogy nyíltan a másik fölötti uralomra törekszünk.

A másik egzisztenciális fenyegetés az elhagyatottság. A szükségleteink betöltése rendszerint nem valósul meg optimálisan, mindig van valamennyi eltérés a betöltődés mértéke és az általunk vágyott mérték között. Ha ez az eltérés túlságosan nagy, akkor gyermekkorban azonosulunk ezekkel a hiányokkal. Minden gyerek hajlamos azt gondolni: „Az vagyok, ami velem történt.” Vagy: „Az vagyok, amit a világ mond nekem.

” Ebből fakadóan alakulnak ki az önbizalom sebei. Ezek felnőttkorunkban legtöbbször úgy jelentkeznek, hogy valahogyan megtagadjuk magunkat, nem hozunk valós döntéseket, önszabotázst csinálunk, vagy épp az ellenpontot alkalmazzuk: túlkompenzálunk és dicsekszünk, a saját nagyságunkat hangsúlyozzuk. Felnőttként az elhagyatás fenyegetésére adott gyakori reakció a másik elismerésének kényszeres hajszolása, ami társulhat túlzott követelőzéssel is. Bár valamennyien vágyunk arra, hogy a szükségleteink betöltődjenek, a mértéktelen követelőzés korántsem segíti az optimális működésünket. Emögött is fellelhető rendszerint egy olyan történet, ami valahogyan kikényszerítette belőlünk ezt a működésmódot, amivel valójában mások viselkedésére reagáltunk.

Az ismétlés csapdája

Mindannyiunkat érnek erőteljes hatások, üzenetek, történetek a felnövekedésünk során, és ezekre is többféle módon reagálhatunk. A legkézenfekvőbb variáció az, hogy egyszerűen megismételjük a korábbi cselekedeteinket, csak egy másik formában. Mondhatni, hogy bár minden szituáció új, mindig egy korábbi sémát próbálunk felnőttként követni. A megoldásunk valami olyan lesz, ami a korábbi döntéseinkből bukkan elő. A második lehetőség az, hogy amikor valami veszélyessel találkozunk, az ezzel gyökeresen ellenkező irányba menekülünk. Erre utalhat, amikor azt mondjuk: „Én nem leszek olyan, mint a szüleim.”

Persze más kérdés, hogy ilyenkor még mindig a történet diktál, hiszen ameddig valami ellen cselekszünk, addig az még nem a benső, önálló utunk. A harmadik esetben pedig megpróbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Ilyen lehet, amikor valaki átélte, hogy például rengeteg iskolai bántalmazás érte, ő viszont mindenáron helyre akarja állítani a „rendszer hibáját”, és akkor is küzd a saját szerepe megmentéséért, amikor az már szinte elviselhetetlen mértékű rombolást okozott benne.

Valójában mindegy, hogy melyik verziót választjuk, ezek a történetek és az általuk kifejezett üzenetek minden esetben szerepet játszanak az életünkben, és elfordítanak a belső iránytűnktől. Időnként lehetetlennek tűnik elhinni, de attól még igaz: ami velünk történt, az nem határoz meg minket. Ami történt, csak ritkán szólt rólunk. Valaki más problémáiból adódott, más korlátai jelentek meg benne.

Az iránytű megtalálása

Életünk során a leglényegesebb kérdés, hogy: mit akar a lelkem? Csak akkor érezhetjük úgy, hogy jól mennek a dolgok, amikor valódi kapcsolatban vagyunk önmagunkkal. Segíthet az is, amikor kívülről próbálunk rátekinteni az életünkre és arra, ahol éppen tartunk. Ilyenkor érdemes meglátnunk, mi vezetett bennünket épp ezen az úton, amin járunk. Ebben azt is észlelhetjük, mi állított meg vagy mi volt az, ami hátráltatott bennünket. Ez újabb kérdést vet fel: ha nem azért vagyok itt, hogy alkalmazkodjak a környezetemhez, akkor miért? Azáltal, hogy jelen vagyunk, megszülettünk, része lehetünk a létezésnek, egyúttal meghívást is kapunk arra, hogy valahogyan gyarapítsuk, gazdagabbá tegyük azt, amiben létezünk. Azonban ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, hogy a legbensőbb énünkből fakadóan törekszünk egyfajta teljességre.

Minden szerep más lesz, amivel ideiglenesen felruházzuk magunkat, azonban hosszú távon nem fogunk tudni egységben lenni olyasmivel, ami nem a sajátunk. Nem érdemes a múltba vágyódni, mert nem a valódi múltba jutunk vissza, hanem csupán az igazságról alkotott kép kerít bennünket hatalmába. Amikor életünk eltér a belső igazságunktól, akkor egyfajta bizonytalanság vesz erőt rajtunk, amelyet nem tudunk leküzdeni. Ha valami jó, akkor abban azt érezzük, hogy támogatókat is szerzünk. Ha valami rossz, akkor egy adott személy, vagy egy érzés szembeszegül velünk. Ilyenkor elveszítjük a megértést, amely benső iránytűként végzi a dolgát. Ha meg tudjuk kockáztatni a saját életünk felé vezető lépést, oda tudunk figyelni az álmainkra, a tüneteinkre és képesek vagyunk megkérdezni, mit akar a pszichénk, akkor ez az alázatos kérdés vezethet el oda, ahol valójában van a helyünk.