Menü

Tanuljunk meg segíteni!

A Földön 1 milliárd fogyatékkal élő ember él, míg az Unióban minden hatodik polgár, mintegy 80 millió ember érintett. Magyarországon 600-700 ezerre becsülik a tartósan egészségkárosodott és fogyatékkal élő emberek számát, így természetes, hogy a hétköznapokban is találkozunk velük.

Gyermekként természetes kíváncsissággal nézzük őket, látjuk, hogy valami más bennük. Ilyenkor persze egyből ránk szólnak: -„Ne bámuld! Ne nézd! Ne mutogass!” -, ha épp egy „Anyaaaa!” felkiáltás kíséretében próbáljuk felhívni a figyelmet arra az érdekességre, amit látunk. Ha ezután alaposan elmagyarázzuk, hogy azért nem, mert ő ugyan beteg, de egyébként ugyanolyan, mint mi, és ugye neked se esne jól, ha, amikor valamid fáj, az idegenek megbámulnának. Az más, mintha annyiban hagynánk, vagy a gyermek által feltett: „Miért?”- kérdésre az oly sok mindent takaró, megfoghatatlan:- „Nem illik!”- választ adjuk.

Valahol itt kezdődik az esetlenségünk. Bár ma már vannak olyan óvodák, ahol kifejezetten azért is vesznek fel fogyatékkal élőket, hogy már kisgyermekkorban megtanítsák az együttélés kultúráját. A segítségnyújtást viszont általában sehol sem tanítják, ezért, még aki teljesen természetesen bánik és beszél egy fogyatékkal élővel, az sem tudja, hogy hogyan is segíthet neki.

Gyakran az ember odamegy, megemeli a kerekes széket a kerekeknél (csak úgy, érzetre) és szinte kiborítja a mozgássérültet a kerekesszékéből. Netán a járókerettel/bottal járók esetében megfogja a karját, ne adj'Isten a botját, és se szó se beszéd elkezdi támogatni, vezetni, ami a rászorulónak olyan, mintha húznák-vonnák. Először megijed, hogy valaki elkapta a karját. Ha nagyon bizonytalan járású, esetleg egyensúlyát is elvesztheti, hisz másképp terhelődik így az adott oldala, de ha stabil, akkoris megijed, amitől csak még inkább leblokkol és a még meglévő képességeit sem tudja hirtelenjében használni. Tehát megijedt, úgy érzi, hogy csak hátráltatják ezért esetleg még morog is egy kicsit. Mi meg nem értjük mi baja, és felháborodunk, hogy ahelyett, hogy megköszönné, még morgolódik. Ez se a segítséget nyújtónak, se a rászorulónak nem jó.

Akkor hogyan is lehet helyesen segíteni? Először mindig szólítsuk meg és kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e? Ha a válasz igen, kérdezzük meg:-„Hogyan?”. Sokan elkövetik azt a hibát is, hogy rutinból, inkább amolyan köszönés helyett, kontaktusteremtési céllal teszik fel a kérdést, hogy segíthetnek-e és a választ meg sem várva már el is kezdik a kitalált mozdulatot. Például a kar megfogását, vagy a bepakolást a tárcába, táskába. Ez, különösen, ha a pénz elpakolásáról van szó, igazán zavaró és ijesztő is lehet egy mozgásában korlátozottnak, vagy egy idősebb embernek is. Gyakran előfordul az is, hogy vakokat a botjuknál fogva próbálnak meg vezetni, holott az a vak ember szeme, azzal tájékozódik. Ezért például nem is kell azonnal elirányítgatnunk egy oszlopot, vagy táblát kocogtató látássérültet. Nem feltétlenül épp nekimegy valaminek, sokfelé pontosan tudják, mi merre van, és ezzel tájolják be, hogy épp merre járnak. (Így néz körül!) Mi meg épp megmentenénk. Na, ez igazán bosszantó.

Mindig kérdezzünk! A választ is várjuk meg! Ha azt mondja:-„Nem, köszönöm!”, akkor fogadjuk el és hagyjuk, úgy csinálja, ahogy neki jó.

Fontos, hogy úgy menjünk oda, a fogyatékkal élőhöz, mint bárki más segítségre szorulóhoz (pl. babakocsis anyukához, vagy idős emberhez). Hogy ne érezzék a sajnálatot rajtunk: „Jaj, szegény, én egészséges vagyok, ő nem.”.

Bundás családtag érkezik

Legyen-e egy bundás kis társunk otthon? Egy szőrös családtag érkezésével kapcsolatban mindig van mit megbeszélni. Megbeszéljük, és eldöntjük, hogy lesz. Át kell gondolnunk, hogy ez bizony felelősséggel jár. Mégpedig nem kevés felelősséggel, hiszen egy másik élőlény sorsa és élete függ tőlünk.

Miért van szükségünk sematikus dolgokra az életünkben?

A körülöttünk lévő világ teli van átlagos, megszokott jelenségekkel. Ugyanaz a boldog befejezés a könyvekben, ugyanaz a kettősség a filmekben, ugyanúgy botladozó emberek a mozivásznon, és ugyanazok a tipikus életutak a barátaink között. A biztos pontokra épülő történeteknek pedig általában van keletje, s ezek sokszor az életünkben is megjelennek. De miért szeretjük a sémákat?

Elvágom, megégetem, beütöm… Háztartási balesetek

A háztartási baleseteknek és sérüléseknek megszámlálhatatlan formája van. Számtalan veszély leselkedhet ránk a saját otthonunkban is, ezeket pedig legtöbbször egy kis odafigyeléssel megelőzhetnénk, persze így is előfordulnak apróbb balesetek, sérülések. Mit tehetünk ilyenkor?

Az álhírek kiszűrése, szelektálása

Bosszantó belefutni olyan hírekbe, amelyekről később kiderül, hogy nem igazak. Márpedig manapság az interneten és a közösségi oldalakon sajnos szinte bárki írhat és terjeszthet valótlan információkat is . Egy kutatás eredménye szerint az idősebb korosztály hiszi el legkönnyebben az álhíreket. Vajon mi ennek az oka?

A tudatos vásárlás nem pénztárca kérdése

Sok rákkeltő anyagot, „szemét” kaját, adalékanyagot, műételeket és temérdek édességet veszünk, hozzádobunk mindig egy újabb műanyag szatyrot, néhány csokit, kekszet és plusz két nápolyit a fizetésre várva. Nem megvesszük, amit kell, hanem vásárolgatunk. Ha van is cetlink, kétszer annyi termék kerül a kosárba. Miért?