Menü

Ki nevel kit, avagy hogyan kell felnőttként helyesen bánni a szülőkkel?

Szerencsésnek mondhatja magát az a fiatal felnőtt, akinek élnek a szülei, s velük napi kapcsolatban van. Ez a kapcsolat pedig szerencsésebb esetben meghitt, szereteten, hálán és törődésen alapuló, jó kapcsolat. Ám elmondhatjuk, hogy kisebb, de jelentős részben a szülő-gyerek kapcsolat megromlik. Vegyük csak példának azt a rengeteg fiatalt, akik a lakóhelyüktől minél távolabbi helyre felvételiznek, ami instant költözést is jelent. Ezeket a fiatalokat persze olykor a befogadó intézmény adta lehetőségek motiválják, de a legtöbbször mégis inkább a családtól, otthontól való távolság.

De miért akarunk távolságot? Talán terhessé válik számunkra a túl közeli kapcsolat? Nem feltétlen, de előfordulhat. Az, hogy valaki 20-30 év múltán ugyanúgy az ellenőrzése és befolyása alatt akar tartani minket, olykor túl sok nekünk. Elvégre, a fiatal felnőtt kor az az időszak, amelyben a függetlenség leginkább megvalósulhat. Önálló háztartást vezethetünk, magunk osztjuk be az időnket, amit se szülőkhöz, se gyerekekhez nem kell még igazítani. Ám ez az elválás a szülőknek mindig nehezebb, az egyedülálló szülőknek pedig hatványozottan elfogadhatatlan. Nem csupán meglazul egy addig erős kötelék, hanem kiszakad egy darab az addig sem egységes családból. Ezek ellen a folyamatok ellen irányulnak a pánikszerű felnőtt „gyermek”- megnevelési kísérletek. Ilyenkor az adott anyuka vagy apuka próbál húsz évnyi szidalmat, korlátozást, törődést, féltést és túlféltést rázúdítani a gyermekére, minél rövidebb idő alatt. Ez pedig oda vezet, hogy a gyermek szabályosan menekülni próbál. Ez újabb vitákat alakít ki.

A másik verzióban a szülő maga válik a nevelésre, törődésre, féltésre szoruló személlyé, a szerepek felcserélődnek, és lélektani harc indul, amely azon áll vagy bukik, hogy mennyire érzi magát felelősnek a gyermek. Ilyenkor nem sok mindent lehet tenni, de az igazi problémát mindig muszáj a szülő szeme elé tárni. Persze, ez nem olyan esetekre vonatkozik, ahol a gyerekektől való függés (betegség vagy egyéb okok miatt) elkerülhetetlen. De ilyen helyzetben sem szabad, hogy a kapcsolat kizárólag az egymástól függésen alapuljon.

Jól kezelni nem lehet máshogy, mint őszintén. Bármelyik szerepbe is kerüljünk (alárendelő vagy alárendelt), egészségtelen, ha túl sokáig rekedünk benne. Tudnunk kell, hogy csak a pánik okozza-e a szerepek eltúlozását vagy felcserélődését, vagy pedig más is áll a háttérben. A pánikot akár magunk is kiiktathatjuk: látogassuk szüleinket gyakran, vonjuk be az életünkbe őket, kérjünk tanácsot. Ha viszont más áll a háttérben, akkor talán külső segítséget is be kell vonni. Ahhoz, hogy a problémákat feltárjuk, őszinte beszélgetések szükségesek, és kellő odafigyelés, hogy értsük a jeleket.

Színek, illatok, élmények - mi segít a tanulásban?

A környezetünk nagyon sok mindent befolyásol az életünkben. A tanulás és elsajátítás is olyan dolgok, melyekre nemcsak a saját befogadóképességünk van hatással, hanem a magunk körül tapasztalt jelenségek is. Mi minden teheti könnyebbé a tanulást a környezetünkben?

Miért gondolunk néha olyan dolgokat, amelyek ránk nem jellemzőek?

Igen, néha a legangyalibb kisgyerek is belegondol, hogy milyen lenne az uzsonnáját egy az egyben hozzávágni a tanító nénihez. És ez a gondolat a felnőttekben ugyanígy megfogalmazódik, ha nem is ilyen kontextusban. „Mi lenne, ha ahelyett, hogy átadom a helyemet a buszon, elkiáltanám magam, hogy én fáradt vagyok, és hagyjon engem mindenki békén?” És ez még az egyik legszolidabb verzió volt. De honnan jönnek ezek?

A kiégés ismertető jelei

A burnout nemcsak a munkamániások iszonyatos betegsége, mindenkit fenyeget, aki a magánélete és munkája között nem találja meg a harmóniát. A kiégés gyógyítása nehezebb, mint a megelőzése.

Miért olyan nehéz bocsánatot kérni?

Lelki egészségünkre a konfliktusok kifejezetten ártalmasak, mégis nehezen tudjuk elkerülni és lezárni azokat. Pedig olykor egy-két szón múlna csak. De bocsánatot kérni és megbocsátani egyaránt nagyon nehéz.

Miért van szükségünk sematikus dolgokra az életünkben?

A körülöttünk lévő világ teli van átlagos, megszokott jelenségekkel. Ugyanaz a boldog befejezés a könyvekben, ugyanaz a kettősség a filmekben, ugyanúgy botladozó emberek a mozivásznon, és ugyanazok a tipikus életutak a barátaink között. A biztos pontokra épülő történeteknek pedig általában van keletje, s ezek sokszor az életünkben is megjelennek. De miért szeretjük a sémákat?