Menü

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy főgonosz eredettörténet, ám pont az nem derül ki részletesen, hogy hogyan torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az új Éhezők viadala hiába villantja meg Coriolanus Snow izgalmasabb oldalát, és hiába jó a vizualitás. A végeredményt sokszor képregényesen kapjuk meg, a karakterek felszínesek, emiatt nézőként azt érezhetjük, hogy anélkül tudjuk ezt a történetet, hogy valójában láttuk volna.

Miről szól?

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem léptek az Éhezők viadalába. A legújabb Éhezők viadala azokba az időkbe kalauzol, amikor még gyerekcipőben járt a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós műsor. Az új filmben szinte nem is kezelik emberként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vidéki lány a 12. körzetből, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot, valamint próbálják megújítani a játékokat. Majd természetesen Lucy kap maga mellé egy fiatal mentort, Coriolanus Snow személyében, és innentől kezdve a sztori Snow elnök zsarnokká válásának történetét meséli el.

Mi ez az egész világ?

A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Viszont itt jönnek az első olyan problémák, hogy valójában nem kapunk részleteket a mögöttes ideológiákról, persze minden diktátor nagyon gonosz, és nem nagy meglepetésre pszichopata. Azonban alig tudunk meg valamit az egész ország politikai berendezkedéséről, az elnök szerepéről, az egész mögöttes rendszer kibontatlanul marad. A főszereplő Coriolanus Snow (Tom Blyth) több karakterrel is találkozik, egyeztetnek egymással, de közben magáról az országról alig tudunk meg plusz információkat.

Mindenfelé “szocialista kori” épületek, szobrok, jelképek és hangzatos kifejezések vannak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félelemben élve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, hogy mit mondanak. A vidéki emberek nyomorban élnek, és szenvednek, míg a fővárosban gazdagok élnek, és jól szórakoznak (leginkább a szegényeken). A társadalmi rendet pedig a katonaság hivatott fenntartani. Viszont közben olyan jeleneteket kapunk amikben a vonatok 200-300 kilométer per órával mennek, de közben az autók a 60-as években ragadtak. Az emberek fejlett eszközöket használnak, drónokkal üldözik egymást, közben a lakásokban a bútorok úgy néznek ki, mint egy 50-es évekbeli háztartás konyhája. Noha a képi világ látványos, és a jelenetek jól vannak felépítve a díszletek egyszerűen nem tükrözik jól a film világát.

Az igazi főszereplő itt Snow elnök

A főszerepben Tom Blythe remek, jól hozza a belső iránytűje és a boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, aki az ambíciói és képességei alapján nagy dolgokra hivatott. Nézőként azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Spoiler nélkül el lehet árulni, hogy értelemszerűen ebben a filmben a sötét oldal fog nyerni előbb-utóbb. Valójában ez a legnagyobb gond, hogy: az igazi történetet már mindenki tudja, a sztori sokkal inkább csak bemutatja az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy Snow elnök diktátor legyen, de szinte semmi újdonságot sem kapunk. Snow megmarad azon a szinten, ahol korábban is volt, avagy antihősként, és az írók megmutatják azt az érzelmi megnyomorodást ami Panem zsarnokának a megszületéséhez vezet, viszont közben nem látjuk azt az igazi “nagy törést” ami okot adott volna arra, hogy gonosszá váljon. Az átfogó képlet egyértelmű, hogy: a rendszer bedarálja az emberek életét, és a katonaság hogyan öli ki az érzelmeket mindenkiből. Azonban képregényesen kapunk meg dolgokat, néha már-már elnyújtott egy-egy jelenet, a karakterek ugrálnak a térben, közhelyesen cselekednek.

Ezzel párhuzamosan Lucy-ról lényegében véve ugyanazt tudjuk meg, amit Katniss karakteréről, hogy nyomorban élnek az elnyomó Panemben. Ezen túl nem igazán kapunk információkat a karakterről, persze Lucy családját bemutatja a film, de valahogy az egész jellemábrázolás felszínes marad. Tom Blyth és Rachel Zegler között megvan a kémia. Itt is érthető, hogy miért szeret egymásba a két karakter, számomra külön tetszettek az olyan jelenetek, amikor hirtelen kellett döntéseket hozniuk egymásért, viszont valódi romantikát alig látni a két karakter között.

A mellékszereplők közül Tigris Snow (Hunter Schafer) halvány karakter, aki asszisztál Snow elnök diktátorrá válásához. Volumnia Gaul (Viola Davis) a viadal játékmestereként jól játsza a szerepét, és olyan mintha egy rosszul kinéző, szenvedő diktátort látnánk, ami a sztoriban igaz is. Valamint muszáj, egyszerűen muszáj elsütni a nagy poént, hogy Peter Dinklage, aki a történetben az Éhezők viadalának az elméleti feltalálója találkozhat (Jon) Snow-val, aki a Trónok harca egyik karaktere, és a két színész ott szerepelt együtt. Miért, miért hallottam több embernél is ezt mikor kijöttem a moziból?

A végeredmény nem rossz, de lényegében egy biztonsági játékra törekszik a film. Grandiózus jeleneteket kapunk, a médiakritika, az erőszakosság is jól jelenik meg. Persze értjük, hogy miért lett Snow elnök az a gonosz zsarnok, akit az előző részekben látunk, de nincs igazán nagy katarzis. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája kicsit olyan, mintha pályakezdő emberek írtak, és rendeztek volna meg egy ígéretes sztorit. Megírni mindig könnyebb egy történetet, viszont egy ennyire grandiózus filmet megrendezni, fotózni már sokkal nehezebb, és szerintem az alkotás sokszor ebbe a hibába esik. Ha láttuk az előző részeket, akkor megéri megnézni ezt is mivel a sorozat része, és több szempontból is hozzáad az Éhezők viadala világához. Viszont a korábbi részeket megnézve kiszámíthatjuk a történet nagy részét.

A sport és a szerelem hálójában

Kevés komoly témájú romantikus film lát napvilágot manapság, és még ritkábbak a minőségi darabok, a néhány napja megjelent Challengers azonban minőségi romantikus alkotás, és sportfilmnek is bőven megállja a helyét. Romantikus dráma ez, de közben csak nyomokban tartalmaz szerelmet, és messze nem csak egy nőért versengő két férfiról szól. Helyette komoly emberi érzelmekről, drámáról, és a sport mögöttes mozgatórugóiról is beszél.

Eszelős utcai harcosok

A 2024-es Országúti diszkó az 1989-es Patrick Swayze-féle akciófilm remake-je, motívumában eltér elődjétől, de mégis hű marad a régi időkhöz. A 80-as évek filmjeinek megvan a sajátos, korra jellemző atmoszférájuk. Ez alól az akkori alkotás sem volt kivétel, mely főként a kocsmai verekedései és Patrick Swayze karizmája miatt vált ikonikussá. Nos, a mostani 2024-es Doug Liman újrafeldolgozás nem egy mély érzelmeket megmozgató alkotás, de az összképet tekintve egy nagyon jó akció-vígjáték.

Agatha Christie - Az Alibi

Az angol címmel megjelent Ordeal By Innocence Agatha Christie azonos című regényének legújabb minisorozatos feldolgozása. Az alkotás magyarul Az Alibi címet kapta, és alapvető témája az ártatlanság pszichológiája, valamint az ehhez való emberi viszony. Mindezt pedig már egy sokszor látott gazdag brit családon keresztül mutatja be a sorozat, jó néhány helyen modernizálva a történetet.

Eposzi bolygó foglalás – Dűne: Második rész

A Dűne: Második része máris az idei mozifilmek egyik legnagyobb, és legkomplexebb alkotása lett. Denis Villeneuve kultfilmet és eposzi nagyságú alkotást készített óriási uralkodó házakkal, galaktikus császárral, és egy kisebb sztárparádéval is. Frank Herbert regényéből nem könnyű jó sztorit csinálni, viszont a Dűne 2 olyan összetett nagyjátékfilm lett valamivel több, mint 2,5 órában amit mindenképp látni kell.

Reggae idők mozija

A nagyon várt Bob Marley: One Love -t azaz Jamaica és a reggae egyik kiemelt alakjának amerikai életrajzi filmjét nagyon bepromózták. A zene remek, a színész jól adja a főhőst, még ha kicsit jóképűbb is a kelleténél. A forgatásban bevonták a családot is. Remekmű született, vagy csak egy újabb zenei film a rajongóknak sablon elemekből és rengeteg klisével? Utánajártunk.