Meddig tartson a gyerek szabadsága?
- Dátum: 2016.03.20., 14:01
- család, gyermek, gyermekpszichológia, következetesség, nevelés, szabadság, szigor, szülő
Szigorúan, vagy szabadosan neveljünk? Napjainkban letűnőben vannak a régi korok nevelési elvei, ahol a gyerekeknek úton-útfélen rendesen kellett viselkednie, és ezer szabályhoz kellett alkalmazkodnia. A tekintéllyel rendelkező felnőtt szavához idomulnia kellett a gyereknek, és sokkal kisebb volt a szabadságuk, úgymond önrendelkezési joguk. Mára a nevelési módszerek jóval liberálisabbak lettek (legalábbis ha az otthoni, és nem az iskolai környezetet tekintjük). De meddig érdemes elmenni a szabados nevelés útján?
A gyerekpszichológus szakemberek egyértelműen állítják, hogy sokkal egészségesebb lelkületű lehet az a gyermek, akit nem korlátoznak túlzottan, hanem saját döntési joga van, és mentes a felesleges kényszerítő körülményektől. Igen ám, csakhogy nehéz megtalálni az arany középutat, hiszen azt is mondják, hogy a gyereknek szüksége van a biztos irányításra, a megfelelő helyen felállított korlátokra.
Ki ne látott volna olyan elkényeztetett gyereket, akinek igyekeztek szinte mindent megadni – nem csak anyagilag, mégis egy egészségtelen szituáció kerekedett ki ebből a helyzetből, és a gyermeknek nemhogy előnyére, hanem hátrányára vált az óriási szabadság, és az igények végeláthatatlanságát teljesíteni kívánó nevelési módszer….?
Azt mondják, a gyermeknek is fontos, hogy legyenek bizonyos szabályok, amiket következetesen elvárunk tőlük, hiszen ez ad biztonságot a számukra, ez az, ami terelgeti őket egy biztos úton. Nincs persze könnyű dolga a szülőnek, hiszen a gyerekek ösztönösen feszegetik ezeket a határokat, és látszólag egyáltalán nem örülnek nekik. Tartsa bennünk az a lelket ilyenkor, hogy a felmérések szerint, a felnőttek körében végzett interjúkban egybehangzóan azt állítják az emberek, hogy noha annak idején nem rajongtak bizonyos szabályokért, elvárásokért, az jó irányba vitte őket, és segített számukra abban, hogy jó ember váljon belőlük. Főleg akkor volt ez igaz, ha mindeközben szeretetteljes környezetben és családban nőhettek fel.
Érzelmi elhanyagolás – amikor a kapcsolatban nem a veszekedés fáj a legjobban
Sokan úgy gondolják, hogy egy kapcsolat akkor rossz, ha sok a vita vagy a konfliktus. Pedig az egyik legfájdalmasabb probléma gyakran nem a hangos veszekedés, hanem az érzelmi elhanyagolás. Ez alatt azt értjük, amikor az egyik fél hosszabb időn keresztül nem kap elegendő figyelmet, törődést, megértést vagy érzelmi támogatást. A kapcsolat kívülről működőnek tűnhet, mégis mindkét fél egyre magányosabbnak érezheti magát.
Mit csinál egy párkapcsolati coach?
A párkapcsolati coach olyan szakember, aki segít az egyéneknek és a pároknak kapcsolatuk fejlesztésében, a kommunikáció javításában és a konfliktusok hatékony kezelésében. A coaching egy célorientált folyamat, amelynek középpontjában nem a múlt részletes elemzése, hanem a jelenlegi helyzet megértése és a jövőre irányuló megoldások kidolgozása áll.
Hiperaktivitás és képernyőidő – kölcsönösen hatnak egymásra?
A digitális eszközök térnyerésével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a mobiltelefonok és a tabletek milyen hatással vannak a gyerekek viselkedésére. Sokan úgy vélik, hogy az elektronikus készülékek túlzott használata áll a figyelemzavar hátterében, a jelenség azonban ennél jóval összetettebb.
„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?
Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.
Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás
Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?