Nyugodtan beszélhetünk magunkban!
- Dátum: 2017.07.03., 15:57
- beszéd, egészség, gondolat, kommunikáció, magában beszél, motiváció, segítség, tévhit, tudomány
Szokták mondani, hogy aki magában vagy magához beszél, nem normális. A minap olvastam is egy vicces kis idézetet erre vonatkozóan:
„És akkor mi van, ha beszélgetek önmagammal? Elvégre együtt nőttünk fel.”
Milyen igaz! Csak olyan, mintha néha elfelejtenénk. Hiszen ki az egyetlen, aki mindig velünk van, akire bármikor számíthatunk? Persze, hogy saját magunk! Ezért adott helyzetekben magunkkal kell megbeszélnünk és lerendeznünk mindent.
Egyes tudományágak szerint ha valaki magában beszél, az a pszichológiai egészség jele. A 2 és 7 év közötti gyermekeknél gyakori jelenség, felnőtteknél sokszor csak „belső monológ” formájában jelenik meg ez, amit a gyermekek még hangosan kimondanak.
Hiába a civilizált, modern világban folytatott zajos élet, az emberek többsége gyakran érzi magát magányosnak. Ezekben az esetekben egy élő emberre vágyunk, akivel megoszthatjuk, ami a lelkünket nyomja, aki fogadja a bókjainkat, vagy aki megdicsér. Ki van ott mindig? Természetesen mi magunk! Ha magunkban beszélünk, az segít letisztázni a gondolatainkat, megkönnyíti a döntéseinket, megerősíti az elhatározásainkat. Kutatási eredmények szerint azok az emberek, akik teszt közben megvitatják magukkal a válaszokat, jobban teljesítenek.
Beszédmód, beszédstílus
Azt fontos hangsúlyozni, hogy nem mindegy, hogyan szólunk magunkhoz. Érdemes tisztességesen beszélni önmagunkkal is. Egyes források szerint ennek különféle módjai is lehetnek:
- Bókoló: Itt elmondhatjuk, hogy: Büszke vagyok magamra!
- Motivációs: Itt az ideje, hogy felhívjam XY-t!
- Külső párbeszéd: Döntéshelyzetben hasznos lehet, például ha valamivel kapcsolatban ambivalens érzelmeink vannak. Ha kimondjuk hangosan, az segíthet a döntés meghozatalában.
- Célt meghatározó: Célkitűzés és tervezés szükséges a megvalósításhoz. Ezzel a saját figyelmünket hívjuk fel a céljainkra.
Mégis mi az oka annak, hogy valakit őrültnek/nem normálisnak titulálunk, ha magában beszél?
A tévhit azért alakult ki, mert a magunkban beszélést mint tünetet nagyon sok kórkép tüneteivel kapcsolhatjuk össze. A Korsakoff-szindróma például a demencia egy formája, ami a betegnél magában beszélést, izzadást, ok nélküli sírást vagy nevetést eredményez. Magát a betegséget az alkohol okozza.
Ezért inkább először figyeljünk társainkra, és csak utána ítélkezzünk! Saját magunk esetében inkább az a fontos, mit és hogyan mondunk magunknak.
Az elmúlás emlékezete – a múltban és a jelenben
Minden ősz végén, amikor elérkezik november elseje, a temetőkben lassan feltűnnek a gyertyafények. Virágárusok lepik el a sarkokat, a bejáratnál mécsesek sora csillog. A látvány egyszerre meghitt és ismétlődő, valami, amit már megszoktunk. Azonban miben változott ez az időszak az elmúlt évekhez képest?
Logoterápia – hogy megtaláljuk a boldogságot
Sokféle terápiát ismerünk, amivel könnyebbé vagy jobbá tehetjük az életünket, de van egy igazán különleges ezek között. Ez a logterápia.
Utazás önmagunkhoz - A pszichodrámáról
Nemrég belevágtam egy nagy utazásba önmagamhoz. Ez nem volt más, mint egy másfél éves pszichodráma tanfolyam, ahol remek társasággal igazán mély pillanatokat élhettünk át. Egyértelműen jó téma ez egy interjúra. A pszichodráma alapvetően nem más, mint egy személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul. Az egyik volt segítőmmel, Schneider Zsófiával beszélgettem egy jót erről a kaland lehetőségről.
A hipochondria lélektana
A sokak által emlegetett betegségfóbia nem egyszerűen túlzott aggódás az egészség miatt, hanem egy mélyen gyökerező pszichés állapot. Ilyen esetekben a félelem a betegségektől önálló életre kel és teljesen eluralhatja az ember gondolkodását, mindennapjait. A kérdés, hogy miért alakul ki ez a szorongás, és hogyan képes fizikai szinten is valóságossá válni.
Miért kedveljük azt, amit ismerősnek érzünk?
Nap mint nap információk milliói bombáznak bennünket. Hírek, reklámok, arcok, dallamok, bejegyzések és üzenetek váltják egymást a szemünk előtt. A legtöbbre talán nem is figyelünk tudatosan, mégis beépülnek a fejünkbe. Azonban miért van az, hogy egy idő után elkezdünk kötődni azokhoz a dolgokhoz – akár egy tárgyhoz, egy emberhez vagy épp egy zenéhez –, amelyek rendszeresen felbukkannak a mindennapokban?