A pletyka és hatásai a pszichére
- Dátum: 2018.05.14., 21:35
- depresszió, egészség, elismerés, empátia, értékelés, fejlesztés, pletyka, psziché, pszichológia, szorongás
A pletykálást elkerülni nehéz. Nagy a kísértés, és ha valaki meghall valamit, nehéz megállni, hogy ne adja tovább. Ezért is terjed olyan könnyen egy-egy történet, aminek az igazságalapját kevesen firtatják. De miért van szükségünk egyáltalán arra, hogy beszéljünk másokról?
Az ok, amiért szeretünk mások életének passzív részesei lenni, hogy visszaigazolást várunk tőle a saját életünkre vonatkozóan. Az elismerésnek különböző formái vannak, jöhet másoktól és saját magunktól. A saját magunk elismerését pedig úgy vívhatjuk ki, ha sikeresek vagyunk, jobb híján sikeresebbek másoknál. Ezt az élet minden területénél kivetítjük. Mert ugye, milyen jó érzés, hogy én idilli párkapcsolatban élek, míg az a másik pár mindig veszekszik. Annál jobban érezzük magunkat, minél több területen aratunk sikert másokkal szemben. És ahhoz, hogy ezt meg tudjuk ítélni, folyamatosan tudnunk kell, kivel mi történik.

Csakhogy a pletykáknak mindig két oldala van: saját érdeklődésünk alapján jogosan gondolhatjuk, hogy mások ugyanennyire törődnek a mi életünkkel. És mi valószínűleg szeretnénk a lehető legjobb képet mutatni kifelé, nehogy a társaink számára mi legyünk a negatív példa. Ha valami történik a magánéletünkben, rögtön elkezdünk félni a külső visszhangjától. Pedig mások életének külső visszhangjai épp mi vagyunk. A legnagyobb hiba, amit pletykálkodás során elkövetünk, hogy nem tudunk empátiával fordulni a másik felé. Ezzel egy ördögi kört hozunk létre, hiszen amit mi elkövetünk más ellen, azt ők miért ne viszonoznák?
Sokan nem tudják, hogy az empatikus készség, akarattal fejleszthető. Ha odafigyelünk a kifelé mutatott reakcióinkra, egy idő után tudatosság nélkül is képesek leszünk megértést tanúsítani másokkal szemben, és nehezebben leszünk rávehetők arra, hogy másokat rossz színben tüntessünk fel. A pletykálás hosszú távon ugyanis a cselekvőben is szorongást kelt, végső soron pedig akár depresszióhoz is vezethet az állandó feszültség.
A mindennapi életünkre, másokhoz való hozzáállásunkra is érvényes a mondás, hogy csak azt tegyük másokkal, amit mi is elvárunk tőlük. Ha egészséges életet szeretnénk élni, ahhoz az önmagunkkal és másokkal is harmóniában kell lennünk.
Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?
Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.
A sportszerűség fontossága
A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.
Miért hallgatunk az érzelmeinkről?
Legtöbbször félelmek, tanult minták és a sebezhetőségtől való rettegés áll az emberek közötti távolságtartás mögött. Sokan inkább a megalkuvást választják a problémákkal való szembenézés helyett. Nem azért, mert nincs bennük bátorság, hanem mert nem sajátították el a különböző szituációk megoldásához szükséges készségeket.
Társfüggőség – amikor a kapcsolat fontosabbá válik önmagunknál
A társfüggőség egy gyakran félreértett, mégis széles körben jelen lévő lelki állapot, amelyben az egyén túlzott mértékben egy másik ember szükségleteihez, elvárásaihoz és érzelmeihez igazítja a saját életét.
Út a szabadságba
A 21. század harmadik évtizedének közepére a függőség fogalma és a felépülés módszertana alapvető átalakuláson ment keresztül. Míg korábban a függőséget morális gyengeségnek vagy pusztán biológiai kórképnek tekintették, 2025-ben a szakma egységesen egy összetett, bio-pszicho-szociális állapotként kezeli. A felépülés ma már nem csupán a szerek elhagyását jelenti, hanem egy radikális identitásváltást és a társadalmi kapcsolódás képességének visszaállítását.