Megfelelési kényszer. Minek? Kinek?

Hogy is van az a találó idézet? „A rossz hír, hogy nem tudsz mindenkinek megfelelni. a jó, hogy nem is kell.”. Ennyi. Ezzel be is fejezhetném a cikkem, mielőtt elkezdeném, azonban a helyzet nem ennyire egyszerű.

Számtalan módon próbálunk megfelelni a környezetünk elvárásainak: van, aki folyton a külsejét figyeli és ellenőrzi minden vonását, smink nélkül nem lép ki az utcára, minden pluszkiló zavarja őket. Más a közösségi oldalakon számolja a követőit, néhányan rendszeresen számon tartják a posztolt fényképeikre kapott reakciókat. Sokan meg egyáltalán nem foglalkoznak a külvilág véleményével. (megjegyzem ők élnek sokkal nyugodtabb és stressz mentesebb életet.)

A megfelelési kényszer nem a mi hibánk, így szocializálódunk. A másoknak való megfelelés köztudottan már kisgyerekkorban megjelenik az életünkben, sajnos sokszor szorongunk emiatt. A fontos kérdés az: valójában kinek akarunk megfelelni és miért?

A szüleinknek? A barátainknak? A tanárainknak? A kollegáinknak? A főnökünknek? Az anyósunknak? Egy álalunk kitalált énképre akarunk hasonlítani, azt remélve, hogy minden szebb lesz, könnyebb lesz, több barátunk lesz, s nagyon népszerűek leszünk, mindenki szeretni fog. Ezzel egyrészt az a baj, hogy ilyen nincs és nem is lesz, illetve ami még rosszabb: mások elvárásai szerint fogunk viselkedni, másnak fogjuk mutatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, ez pedig egy rettentő fárasztó és értelmetlen attitűd. Közhely, de igaz: sokkal egyszerűbb és könnyebb önmagunkat adni. Attól a perctől kezdve, hogy reggel átlépjük a bejáratunk küszöbét, máris kontaktusba kerülünk a külvilággal, mert fel kell venni egy „mindig tökéletes” álarcot, amihez valójában semmi kedvünk, és amire valójában semmi szükségünk. Nem lehet mindenkinek megfelelni, bármennyire is szeretnénk. Próbáltam én sokáig, de nem ment. Valaki biztos akad, aki kritizálni fog minket. Ezért nincs értelme folyton azzal foglalkozni ki mit gondol rólunk. Ideje elengedni a megfelelési kényszert, persze ez nem fog menni egyik napról a másikra, de vannak lépések, melyekkel máris megpróbálkozhatunk:

Törölni kell a szótárunkból a muszáj, a kell szavakat.

Külső elvárások helyett magunknak igyekezzünk megfelelni.

Nyugodtan engedjük meg magunknak azt a „luxust”, hogy önmagunk legyünk.

Ne hagyjuk magunk befolyásolni, manipulálni, megváltoztatni.

Legyen több önbizalmunk!

Mindenkivel próbálunk jóban lenni, bármi áron, mert meg akarunk felelni. Pedig nyugodtan mondhatunk nemet, nézhetünk ki ma épp valamiért rosszabbul, felszedhetünk három négy kilót, legyinthetünk mások véleményére, pláne azokéra, akik úgy ítélnek meg bennünket, hogy nem is ismernek. Nem kell tökéletesnek lennünk, mert nem vagyunk azok. Ahogy senki sem az.

Ha mások elvárásai szerint élünk, mert félünk az elutasítástól, sosem fogjuk önmagunkat megvalósítani. Sokkal jobb egyéniségnek lenni, egyedinek, mint játszani olyan szerepet, amilyenek nem vagyunk.