Menü

Miért szeretjük, ha fáj? – A tragédia vonzereje

Furcsa kijelenteni, hogy szeretjük a szenvedést. Nem a saját életünkben persze, hanem amikor olvasunk, filmet nézünk vagy hallgatunk. Egy hős elesik, egy szerelem elvérzik, egy álom összeomlik és mi ott ülünk, lenyűgözve, néha könnyezve, néha csak csendben. Miért keresünk ilyen történeteket? Miért érezzük katartikusnak a veszteséget?

A tragédia nem pusztán sztori, hanem élmény, egy katarzis, ahogyan azt már Arisztotelész is megfogalmazta. A viszontagságos hős bukása, a visszafordíthatatlan döntések sorozata, a sors végérvényes győzelme nemcsak megrendít, de tanulságot is ad. Egy pillanatra lecsendesít bennünk valamit. Talán azért, mert a tragédia egy mélyebb valóságot mutat meg. Nem a mindennapi túlélés felszínes drámáját, hanem a lét súlyát, az élet ellentmondásait és a halandóságunkat. Van szépség a pusztulásban. Ez a mondat elsőre brutálisan hangzik, de az irodalom, a film és a színház folytonosan bebizonyítja, hogy így van. Amikor Anna Karenina a vonat elé lép, amikor Travis Bickle véresen, haldokló tekintettel fekszik a kanapén, vagy éppen Danny Vinyardot lelövik Az Amerika História X-ben, mindez valami igazat mond ki. Ennek mindig van esztétikája, van valami, amit a néző magával visz.

Tragédia, mint tükör

A tragikus történetek nem csupán elidegenítenek, hanem tükröt tartanak és megfogalmaznak valamilyen társadalmi igazságot. Látjuk bennük a saját félelmeinket, a veszteségeinket, a sebhelyeinket, amiket talán nem merünk megnevezni. Egy fiktív karakter fájdalma lehetővé teszi, hogy a sajátunkhoz is közelebb kerüljünk, de biztonságos közegben – egy könyv, egy képernyő és egy sötét nézőtér árnyékában. Van valami furcsa hatalma annak, hogy ismerjük a véget, de mégis megnézzük újra és újra. Hiszen sok filmet újból megnézünk, mert annyira jó és érdekes, hogy a narratívát többször is szeretnénk befogadni. Ez nem azért történik, mert mazochisták lennénk, hanem mert emberek vagyunk – lények, akik keresik az értelmet a szenvedésben.

A modern tragédia

A tragédia nem halt ki. Csak átalakult. Ma nem Antigoné vagy Oidipusz vezeti a színpadot, hanem a The Last of Us világának túlélői, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűinek erkölcsi döntésekkel küszködő szereplői, vagy akár a Breaking Bad antihőse, Walter White. Az alapkérdés azonban ugyanaz maradt: mi történik akkor, amikor minden darabokra hullik. A mai sorscsapások díszlete már nem feltétlenül mitológiai, hanem poszt-apokaliptikus vagy egzisztenciálisan lepusztult. A romhalmaz nem kívül, hanem belül van a karakterek lelkében és ezeket a képi világon keresztül könnyebb befogadni. A kollektív tragédiák – háborúk, járványok, klímakatasztrófák – újra megtöltötték tartalommal az „értelmes szenvedés” gondolatát. A művészet, mint mindig, most is reagál. Például a Chernobyl sorozat dokumentarista hidegséggel mutatja be, hogyan pusztít a tagadás és az arrogancia. A BoJack Horseman animált valóságában a depresszió és az önpusztítás nyomasztó őszinteséggel kerül színre.

Ott van még a közösségi média is: a TikTokon népszerűvé váló trauma videók, a gyerekkori traumák és az elvesztett szerelmek feldolgozása félperces monológokban. A tragédia így már nemcsak a színpadon vagy képernyőn zajlik hanem mindenhol. A személyes fájdalom ma nyilvános tartalom. A modern katasztrófa sokszor hétköznapi, de attól nem kevésbé valóságos. Mi pedig – nézők, olvasók, hallgatók – újra azzal az ősi vággyal ülünk le: megérteni valamit abból, amit nem lehet teljesen megérteni. Végignézni valaki más bukását, hogy legalább egy kicsit könnyebb legyen a sajátunkat elviselni.

Legyünk őszinték: szeretjük a tragédiát, mert a halál közelébe visz, de anélkül, hogy elveszítenénk bármit. Ilyenkor csak a szív szorul össze. Talán ez az a ritka pillanat, amikor igazán érezzük, hogy élünk és érezzük azt, hogy az emberi élet mennyire törékeny. A fájdalom, amit keresünk a történetekben, nem destruktív. Épp ellenkezőleg, ez az, ami épít. Az érzés mélysége adja a létezés súlyát. A tragédia így válik nemcsak gyönyörködtetővé, hanem szükségessé is a filmekben, sorozatokban vagy éppen könyvekben.

A család, mint biztos háttér

A család az első közösség, ahová tartozunk. Itt tanuljuk meg az alapvető értékeket, a szeretetet, a támogatást, és azt, hogy mit jelent felelősséget vállalni. Egy támogató családi háttér rengeteget számít az élet más területein is, például a tanulásban vagy a sportban.

Az állásinterjú mint próbatétel

Az állásinterjú, sőt már a munkakeresés is sokakban feszültséget, szorongást generáló élethelyzet. Miért olyan stresszes szituáció ez a legtöbbünk számára? Miért befolyásolhatja – ha akár csak rövid ideig is – önértékelésünket egy sikertelen felvételi beszélgetés élménye? Ebben az írásban az állásinterjúkkal kapcsolatos negatív és stresszes gondolatokról tudhatunk meg többet.

Pedagógusnapi köszöntő

Június első vasárnapján, minden évben, különleges napot ünneplünk: a Pedagógus Napot. Ez az alkalom lehetőséget ad arra, hogy kifejezzük hálánkat és elismerésünket mindazoknak, akik a jövő nemzedékét formálják.

Burnout szindróma: a kiégés tünetei, megelőzése és kezelése

A burnout szindróma, azaz kiégés a modern társadalom egyik leggyakoribb és legveszélyesebb problémája. A tünetegyüttes, amely mind a fizikai, mind mentális és érzelmi egészségünket fenyegeti.

ADHD vagy csak túl sok inger? Hol húzódik a határ?

Ha az ADHD, vagyis a figyelemhiányos-hiperaktivitási zavar kerül szóba, a legtöbb embernek rögtön egy rendkívül aktív, fókuszálni képtelen, örökmozgó, viselkedési zavaros kisfiú jut az eszébe – nagyon sokáig ilyen kép élt ugyanis a fejekben. Azonban a probléma lányokat és nőket is érinthet, csak a gyerekek nem mindig ugyanazokat a tüneteket mutatják és a jellemzők sok személyre ráhúzhatóak.