Romantika, mint függőség
Függőség sokféle formában létezik, de vannak közös jellemzői. Minden függőség kikapcsolja a belső információs rendszert, tehát egyfajta kontrollvesztéssel jár. Torzítja a valóságot, erősíti az egocentrizmust, mindez nagyon káros az egyén és környezete számára is.
A folyamatfüggőségek hátterében az áll, hogy a tudatalattink „védelmezi” az elsődlegest, és e helyett tudatunk olyan „elfogadhatót” keres, mely látszólag irányítható, kezelhető. A romantikafüggőség is idetartozik. A romantikus gondolatok és események veszik át az uralmat, jelentik a beteljesülést, a kapcsolat és a másik ember személye lényegtelenné, másodlagossá válik.
A romantikafüggő személy a fantázia világában él, az általa megálmodott színdarab kelt jó érzést benne, a másik ember és egy kapcsolat ebben a történetben csak díszlet, eszköz. A hangsúly ilyen esetben a formán van, ehhez kapcsolódik maga a függőség.
A romantikafüggőségre jellemző a túlzott jövőorientáltság, vagyis a függőségben szenvedő személy nem tud önmagával azonosulni, mindig egy másfajta szerepben (romantikus jelzőkkel felaggatott) látja önmagát. Felértékelődik a külső megjelenés szerepe, és előtérbe kerül egy ideális társ, és egy ideális kapcsolat meséje, míg a tartalom, a valós érzelmek a háttérbe szorulnak.
A probléma gyökere hogy a romantikafüggő személy a látszatvilághoz ragaszkodik, mert a valóditól fél. Legnagyobb veszélye, az érzelmi kiüresedés és a felszínessé válás. A környezetből jövő ingerek automatikusan félreértelmeződnek, hiszen „bele kell illeszteni őket egy romantikus mesébe”. Így aztán a legfelszínesebb kapcsolatok is kiszínesednek, és egy kedvesebb szó is romantikus vallomásnak, ígéretnek minősül.
Ez a függőség is nagyon megnehezítheti, hogy valóban megismerjünk másokat, és tartósabb, mélyebb kapcsolatot tudjunk kialakítani. A folyamat észrevétlenül tud átcsapni egy rendkívül destruktív irányba, melynek eredményeképpen az egyén egyre hatalmaskodóbbá, őszintétlenebbé válik, miközben teljesen elmagányosodik.
Fotó:
pixabay.com
Érzelmi elhanyagolás – amikor a kapcsolatban nem a veszekedés fáj a legjobban
Sokan úgy gondolják, hogy egy kapcsolat akkor rossz, ha sok a vita vagy a konfliktus. Pedig az egyik legfájdalmasabb probléma gyakran nem a hangos veszekedés, hanem az érzelmi elhanyagolás. Ez alatt azt értjük, amikor az egyik fél hosszabb időn keresztül nem kap elegendő figyelmet, törődést, megértést vagy érzelmi támogatást. A kapcsolat kívülről működőnek tűnhet, mégis mindkét fél egyre magányosabbnak érezheti magát.
Mit csinál egy párkapcsolati coach?
A párkapcsolati coach olyan szakember, aki segít az egyéneknek és a pároknak kapcsolatuk fejlesztésében, a kommunikáció javításában és a konfliktusok hatékony kezelésében. A coaching egy célorientált folyamat, amelynek középpontjában nem a múlt részletes elemzése, hanem a jelenlegi helyzet megértése és a jövőre irányuló megoldások kidolgozása áll.
Hiperaktivitás és képernyőidő – kölcsönösen hatnak egymásra?
A digitális eszközök térnyerésével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a mobiltelefonok és a tabletek milyen hatással vannak a gyerekek viselkedésére. Sokan úgy vélik, hogy az elektronikus készülékek túlzott használata áll a figyelemzavar hátterében, a jelenség azonban ennél jóval összetettebb.
„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?
Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.
Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás
Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?