Romantika, mint függőség
Függőség sokféle formában létezik, de vannak közös jellemzői. Minden függőség kikapcsolja a belső információs rendszert, tehát egyfajta kontrollvesztéssel jár. Torzítja a valóságot, erősíti az egocentrizmust, mindez nagyon káros az egyén és környezete számára is.
A folyamatfüggőségek hátterében az áll, hogy a tudatalattink „védelmezi” az elsődlegest, és e helyett tudatunk olyan „elfogadhatót” keres, mely látszólag irányítható, kezelhető. A romantikafüggőség is idetartozik. A romantikus gondolatok és események veszik át az uralmat, jelentik a beteljesülést, a kapcsolat és a másik ember személye lényegtelenné, másodlagossá válik.
A romantikafüggő személy a fantázia világában él, az általa megálmodott színdarab kelt jó érzést benne, a másik ember és egy kapcsolat ebben a történetben csak díszlet, eszköz. A hangsúly ilyen esetben a formán van, ehhez kapcsolódik maga a függőség.
A romantikafüggőségre jellemző a túlzott jövőorientáltság, vagyis a függőségben szenvedő személy nem tud önmagával azonosulni, mindig egy másfajta szerepben (romantikus jelzőkkel felaggatott) látja önmagát. Felértékelődik a külső megjelenés szerepe, és előtérbe kerül egy ideális társ, és egy ideális kapcsolat meséje, míg a tartalom, a valós érzelmek a háttérbe szorulnak.
A probléma gyökere hogy a romantikafüggő személy a látszatvilághoz ragaszkodik, mert a valóditól fél. Legnagyobb veszélye, az érzelmi kiüresedés és a felszínessé válás. A környezetből jövő ingerek automatikusan félreértelmeződnek, hiszen „bele kell illeszteni őket egy romantikus mesébe”. Így aztán a legfelszínesebb kapcsolatok is kiszínesednek, és egy kedvesebb szó is romantikus vallomásnak, ígéretnek minősül.
Ez a függőség is nagyon megnehezítheti, hogy valóban megismerjünk másokat, és tartósabb, mélyebb kapcsolatot tudjunk kialakítani. A folyamat észrevétlenül tud átcsapni egy rendkívül destruktív irányba, melynek eredményeképpen az egyén egyre hatalmaskodóbbá, őszintétlenebbé válik, miközben teljesen elmagányosodik.
Fotó:
pixabay.com
A fotók mögötti valóság – miért idegenkedünk a rólunk készült képektől?
Egy jól sikerült portré önbizalmat adhat, míg egy előnytelen pillanatkép akár órákra elronthatja a hangulatunkat. Sokan ismerik azt az érzést, amikor izgatottan várják a fotókat egy esemény után, majd csalódottan görgetik végig a galériát. Adódik a kérdés, hogy miért reagálunk ennyire erősen a saját képmásunkra.
A mindfulness ereje a mindennapokban
Az állandó online jelenlét és a megfelelési kényszer miatt egyre többen érzik úgy, hogy mentálisan kimerültek. Akkor is zakatol az agyunk, amikor végre lenne időnk pihenni. A tudatos jelenlét ebben nyújthat kapaszkodót, ugyanis segít visszatalálni a jelen pillanathoz, lelassítani a belső zajt és nyugodtabban kezelni a mentális túlterheltséget.
A passzív-agresszív viselkedés 7 tipikus jele
A passzív-agresszív viselkedés sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, mégis nehéz felismerni. Az ilyen emberek általában nem nyíltan fejezik ki a haragjukat vagy sértettségüket, hanem burkolt módon kommunikálnak. Emiatt a másik fél sokszor csak azt érzi, hogy valami nincs rendben, mégsem tudja pontosan megfogalmazni, mi bántja. A passzív-agresszió párkapcsolatokban, családon belül és munkahelyen is komoly feszültséget okozhat.
„Valami rosszat mondtam?” – a szégyenérzet fogságában
A szégyenérzet szinte észrevétlenül épül be a mindennapokba, mégis képes alapjaiban meghatározni, hogyan látjuk önmagunkat és a világot. Legtöbbször csendes érzésként van jelen – egyfajta belső hangként, amely idővel mindent felülír. Ha pedig figyelmen kívül hagyjuk, akkor korlátok közé szorítja az életünket.
A motiváció nem előfeltétel, hanem következmény
Gyakran beszélünk úgy a motivációról, mintha egyfajta belső üzemanyag lenne, amelynek jelenléte elindít bennünket, hiánya pedig megbénít. „Majd ha lesz kedvem”, „ma nincs motivációm” – ezek a mondatok is azt sugallják, hogy a cselekvés feltétele egy előzetesen megérkező lelkiállapot.