Romantika, mint függőség
Függőség sokféle formában létezik, de vannak közös jellemzői. Minden függőség kikapcsolja a belső információs rendszert, tehát egyfajta kontrollvesztéssel jár. Torzítja a valóságot, erősíti az egocentrizmust, mindez nagyon káros az egyén és környezete számára is.
A folyamatfüggőségek hátterében az áll, hogy a tudatalattink „védelmezi” az elsődlegest, és e helyett tudatunk olyan „elfogadhatót” keres, mely látszólag irányítható, kezelhető. A romantikafüggőség is idetartozik. A romantikus gondolatok és események veszik át az uralmat, jelentik a beteljesülést, a kapcsolat és a másik ember személye lényegtelenné, másodlagossá válik.
A romantikafüggő személy a fantázia világában él, az általa megálmodott színdarab kelt jó érzést benne, a másik ember és egy kapcsolat ebben a történetben csak díszlet, eszköz. A hangsúly ilyen esetben a formán van, ehhez kapcsolódik maga a függőség.
A romantikafüggőségre jellemző a túlzott jövőorientáltság, vagyis a függőségben szenvedő személy nem tud önmagával azonosulni, mindig egy másfajta szerepben (romantikus jelzőkkel felaggatott) látja önmagát. Felértékelődik a külső megjelenés szerepe, és előtérbe kerül egy ideális társ, és egy ideális kapcsolat meséje, míg a tartalom, a valós érzelmek a háttérbe szorulnak.
A probléma gyökere hogy a romantikafüggő személy a látszatvilághoz ragaszkodik, mert a valóditól fél. Legnagyobb veszélye, az érzelmi kiüresedés és a felszínessé válás. A környezetből jövő ingerek automatikusan félreértelmeződnek, hiszen „bele kell illeszteni őket egy romantikus mesébe”. Így aztán a legfelszínesebb kapcsolatok is kiszínesednek, és egy kedvesebb szó is romantikus vallomásnak, ígéretnek minősül.
Ez a függőség is nagyon megnehezítheti, hogy valóban megismerjünk másokat, és tartósabb, mélyebb kapcsolatot tudjunk kialakítani. A folyamat észrevétlenül tud átcsapni egy rendkívül destruktív irányba, melynek eredményeképpen az egyén egyre hatalmaskodóbbá, őszintétlenebbé válik, miközben teljesen elmagányosodik.
Fotó:
pixabay.com
Elmagányosodás – a csendes járvány, ami tömegeket érint
Nem köhögünk tőle, nincs lázunk, mégis milliókat dönt le nap mint nap. A tartós egyedüllét nem betegségként van nyilvántartva, mégis pontosan úgy terjed, mint egy modern kori járvány – észrevétlenül, globálisan és generációkon átívelve. A probléma a hideg hónapokban még inkább felerősödik, hiszen a bezártság és a lakásokba való visszahúzódás természetesebb.
Amikor a test állandó készenlétben van
Az állandó feszültség, a készenléti állapot szép lassan felőröli a testet és ennek komoly következményei is lehetnek. Nézzük, miről is van szó.
Imposztor-szindróma, hallottál már róla?
Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.
Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?
Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.
A sportszerűség fontossága
A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.