Önfeláldozás és önzés: tévutak a boldogsághoz

Az önfeláldozás nem ellentéte az önzésnek, a mártír, áldozat szerep gyakran csak egy jó álarc, búvóhely, hogy ne kelljen a saját életünkkel és vágyainkkal szembenézni.

 Ugyanis boldognak lenni nem könnyű, ha másokért élünk, van kibúvó a saját életünk „meg nem oldottságáért”. Mivel azonban mások életét nem élhetjük, és senki nem fogja megtalálni helyettünk nekünk a boldogságot, ezért az önfeláldozás pazarlás, és sokszor az igazi boldogság akadálya.

Persze valaki tanulja ezt a szerepet, belenő, ezt látja közvetlen környezetében: „ha nem szolgálsz, és saját igényeidet, vágyaidat teszed első helyre, akkor önző vagy”. Igen, az is lehet, hogy ezt belénk nevelték, de „felnőtt életünkben” rá kell jönnünk, hogy a mártír szerep nem tesz boldoggá.

Az önfeláldozás azért nem ellentéte az önzésnek, mert attól még, hogy magadat (saját boldogságodat, vágyaidat) helyezed első helyre, jó vagy önmagadhoz, szerethetsz, támogathatsz másokat is. De a sorrend fontos, hiszen csak mi saját magunk tudjuk, érezzük, hogy a mi a jó nekünk, ezért csak is kizárólag mi magunk tudunk vágyainknak megfelelni. Ha elkezdünk mások igényei, vágyai szerint élni, letérünk az utunkról, és feladjuk önmagunkat. Aztán várjuk a megmentőket, hogy majd valaki boldoggá tesz minket, valaki majd beteljesíti a vágyunkat. Vagyis várjuk a glóriát az önfeláldozásunkért.

Az önfeláldozás mögött gyakran félelem is húzódik, hiszen a saját életünk megoldása, a boldogság megtalálása, vágyaink felvállalása bátorságot igényel, és felelősséget is.

Ha tehát valaki önzőnek bélyegez minket (vagy ne talán mi magunk illetjük önmagunkat ezzel a kritikával), jusson eszünkben, hogy ha feladjuk önmagunkat, és mások életét éljük, akkor ki fogja a mi életünket élni. A mártírság egy menekülő szerep, mely ugyan olykor-olykor csepegtet némi elismerést életünkben, de alapvetően egy tévút, mely elterel minket a saját boldogulásunk, boldogságunk útjáról.

Fotó:
pixabay.com