Menü

Engedd el az egódat és boldogabb leszel

A legtöbb vita és veszekedés azért születik, mert az emberek az egójukért harcolnak. Ez azt jelenti, hogy a személyiségünk ezen része az igazságot keresi, méghozzá a saját igazunkat próbálja bebizonyítani. Csakhogy így nem a megoldás felé haladunk…

Vegyünk egy klasszikus problémás szituációt egy házasságban: a férj/feleség a másik fél szerint ritkán mosogat. Pozitív esetben ennek a megbeszélése úgy zajlana, hogy a házaspár leül, és megbeszélik ezt a kérdést: "Drágám, zavar, hogy nagyon ritkán mosogatsz el magad után."

Jobb esetben még ezt is hozzá lehet tenni: - Bár észrevettem, hogy csütörtökön mégis megcsináltad, és ezt nagyon szépen köszönöm, boldoggá tettél vele. Ha ezt rendszeresítenénk, jobb kedvem lenne a hétköznapokban, és megkönnyítenéd a dolgom.

És erre a másik fél azt felelné, hogy megérti a felvetést. Ha nem is ért vele teljesen egyet, de ezen felesleges vitatkozni, célravezetőbb valamilyen konkrétumot és kompromisszumos megoldást megbeszélni, ami teljesen kézzel fogható: minden hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap elmosogat az a fél, akit megkérnek rá. Így ő is tudja, hogy mely napokon hárul rá a feladat, de azt is, hogy kedden nem fognak vele a mosogatáson vitatkozni. Ehhez természetesen kell a másik fél is, aki valóban nem veszekszik a közbeeső napokon, hanem hasonlóképp tartja magát a megbeszéltekhez.

Ezzel szemben hogy zajlik egy klasszikus vitatkozás? Elkezdenek a felek azon veszekedni, hogy valóban gyakori-e, vagy ritka az a bizonyos mosogatás a kérdőre vont részéről. Az egyik azt mondja: „Soha nem mosogatsz, mindig nekem kell!”, a másik pedig védi magát: „Ez nem is igaz, csütörtökön is elmosogattam, sőt múlt héten kétszer is, mégis azt mondod, hogy soha…!?” Aztán belekeverednek a múltbéli dolgok is, amik korábban – látszólag – már megbeszélésre kerültek, vagy rég elmúltak, aktualitását vesztették. Kivéve akkor, ha az egónk érdekében elő lehet húzni, mint valamiféle aduászt az igazunk bizonyítása érdekében. Például: „Tudhattam volna, hogy ilyen vagy, hiszen akkor sem mosogattál soha, amikor még albérletben éltünk! Sőt, rendszeresen elől hagytad a zoknijaidat, hogy gondolhattam, hogy egyszer majd rend lesz a közös otthonunkban?” Persze lehet, hogy az a bizonyos albérletben élés már tíz éve volt, de ez természetesen mit sem számít. A veszekedés ilyenkor gyakorlatilag egyfajta meccsé alakul, amiben mintha pontokat kellene gyűjteni, és annak kell majd engednie, akinek több pontja van. Mindez nem tudatosodik bennünk a viták során, de mégis ezt a módszert alkalmazzuk általánosan.

Csakhogy a gyakorlat mást mutat: pontok helyett sérelmeket és fájdalmakat gyűjtünk. Az igazság nem tárul fel, hiszen az szubjektív: mindkét fél hiszi, vagy legalábbis bizonygatja magának, hogy igaza van. Ez egyfajta védekező mechanizmus, mert ösztönösen azt hisszük, hogyha bevalljuk a másik fél igazát, vagy legalábbis nem tiltakozunk az elhangzottak ellen, mielőtt megpróbálnánk megoldani a problémát, akkor veszítünk, és legyőznek minket. Akkor aztán mindig nekünk kell majd engednünk, és a végén mi járunk rosszul.

Csakhogy a kapcsolatok normális esetben nem erőharcok lennének, nem labdarúgómeccsek, ahol az nyer, aki többet tud belerúgni a másikba, pontosabban annak a kapujába. Régen rossz, ha a társkapcsolatokban az egyik félnek nyernie kell a másikkal szemben.

No de mi történne, ha elengednénk az egónkat, és igazságharc helyett törekednénk a megoldásokra? Hirtelen a veszekedés nagy része eltűnne. A viták kiüresednének, és ott maradna a lényeg, valamint a terep a megbeszélés lehetőségére. Ugyanis érdekes módon hiába harcolunk az igazságért, mindez nemigen tesz minket boldoggá. Egyrészt mert ki mint vet, úgy arat: harcos környezetben nem fogunk békét találni, és hiába is enged a másik, a hangulat nem lesz kellemes a kapcsolaton belül. Másrészt a vita és veszekedés közben elfelejtünk a lényegre törekedni: a megoldásra. Fontosabb az, hogy kinek van igaza, mint maga az eredmény, így pedig nem lehet hosszú távon változást elérni. A mindkét fél számára kielégítő megegyezéshez alapvetően békés és nyugodt környezet szükséges.

Fotó:
pixabay.com

Tanulásfüggőség

Az emberi elme annyira összetett, hogy egyes jelenségei szinte megmagyarázhatatlanok, mások viszont egészen egyszerű elemi okokra is visszavezethetőek. A függőség kérdése mind fiziológiai szempontból, mind lélektani szempontból igen érdekes. De rajongunk-e függőségig olyan dolgokért, amelyek elől mások menekülnek? A tanulásfüggőség példája ezt remekül szemlélteti.

Nemcsak támogató szülők léteznek

A szülők szeretete, nevelése és támogatása nélkül nem lennénk ott, ahol vagyunk – mondják sokan. A pszichológia jeles képviselői valamennyien egyetértenek abban, hogy a szülőkkel való kapcsolat és a szülők hatása meghatározza a személyiségünket. De ez nem mindig pozitív hatás.

A megalkuvás lélektana

Bonyolult rendszerünk számtalan önvédelmi mechanizmust alkot magának, s ezek a mechanizmusok könnyen alakulnak át szokássá. A megalkuvás is egy olyan cselekedet, amelyet annál könnyebben teszünk meg, minél többször van rá szükség.

Az érzelmi megcsalásról

Hol a határ a férfi és nő közötti szoros barátság és az érzelmi megcsalás között? Nehéz megmondani, éppen ezért gyakran maga a megcsaló fél sincs tisztában vele, hogy viselkedésével a párkapcsolatát veszélyezteti.

Szeretjük, ha fáj?

Ha az egyik legfurcsább emberi szokást kellene említenem, a fájdalomhoz és bánathoz való ragaszkodás lenne az. Valamiért szeretünk a negatív dolgokba kapaszkodni. De mi ennek az oka, és hová vezethet?