Menü

Sok ember szenved társfüggőségben - és még csak nem is tud róla

A társfüggőség hasonlít a szenvedélybetegséghez. Ugyanúgy megkeseríti az egyén életét, és ugyanúgy túl sokat áldoz fel a függő a függősége tárgyáért. Az úgynevezett kodependens személy a legtöbb esetben nem ismeri fel társfüggőségét, csupán úgy alakítja az életét, hogy mindig legyen mellette valaki - bármi áron.

A társfüggő személy gyakorlatilag képtelen a szakításra, vagy csak abban az esetben hajlamos megtenni ezt a lépést, ha közben már másik párja van, tehát ott áll a kapuban egy másik személy, aki generálja a szakítást, így egyetlen percet sem kell egyedül töltenie. A személyiségét, az életét csakis egy másik ember tükrében képes értelmezni, úgy véli, életének csak úgy van értelme, ha van párja. Az az érzése, hogy másképp nem bírna élni, és ezt az érvét mindenféle indokokkal alátámasztja önmaga és környezete számára. Nem számít neki, hogy a társa megcsalja, hogy alkoholista, hogy elnyomás alatt tartják: mindenféle külső és belső okokra hivatkozva marad, és nem lép tovább.
- Dehát szeretem, akármilyen ember is, képtelen vagyok nélküle élni!
- Nem tehetem meg a gyerekekkel, hogy anya/apa nélkül nőjenek fel, miattuk együtt maradunk, akármi történjék is!
- Igen, igaz, hogy dohányzik, és gyakorta eljátssza a családi kasszában lévő összeget, de egyébként jó ember...
- Igen, megcsalt, ez igaz. De megbánta, én pedig megbocsátottam neki a rendszeres félrelépéseit, hisz kevés ember képes a monogámiára!
- Nem válhatok el, nem lenne hová mennem! Ebben a házban benne van a kezem munkája, minden függönyt én varrtam / én húztam fel a falakat!
... ilyen, és ehhez hasonló indokokkal támasztja alá a társfüggő a maradását. Ha boldog a kapcsolatában, ha nem, ő kitart, de valójában cseppet sem a külső okok miatt, hanem önmaga miatt: képtelen lenne egyedül élni.

A kodependensek párkapcsolata azonban ritkán boldog. Vagy eleve olyan társat választanak maguk mellé, akik érzik: bármit megtehetnek a társukkal, kihasználhatják azt a végsőkig; vagy ők rontják el a kapcsolatot a túlzó, fojtogató ragaszkodásukkal. Bár a kapcsolatfüggők gondoskodóak, ezzel kapcsolatban is szélsőségesek lehetnek: túlgondozzák, ajnározzák párjukat, családjukat, önmagukat teljesen feláldozva és a háttérbe szorítva. Nyilvánvalóan nem tudatosan teszik, de személyiségük teljesen elveszik a kapcsolatban, a házasságban, a családban, énhatáraik megszűnnek. 

A társfüggőség kialakulásának rengeteg oka lehet. Az egyik az, hogy az emberek társas kapcsolatban ritkábban érzik magukat depressziósnak, könnyebben viselik a stresszt és az élet nyújtotta nehézségeket. Ezt talán meg is tapasztalták egy-egy boldogabb időszakban, és tudat alatt ezt vetítik rá arra, hogy úgy érzik, társ nélkül nem tudnának élni. Gyermekkorban is gyökerezik ennek a fajta függőségnek a kialakulása, a kutatások szerint gyakrabban alakul ki olyan embereknél, akiknek az édesanyja szintén túlzottan önfeláldozó volt, valamint azoknál, akiket túlzott szigorúsággal neveltek.

A társfüggőség kezelése mindenképpen szakember feladata. A felismerése sem olyan egyszerű egyénileg, de megszabadulni tőle még komplexebb feladat. Ez azonban ne riasszon el senkit: mindenképp érdemes belekezdeni a személyiségfejlesztő munkába, mert a boldog élet lehet a tét. 

Elmagányosodás – a csendes járvány, ami tömegeket érint

Nem köhögünk tőle, nincs lázunk, mégis milliókat dönt le nap mint nap. A tartós egyedüllét nem betegségként van nyilvántartva, mégis pontosan úgy terjed, mint egy modern kori járvány – észrevétlenül, globálisan és generációkon átívelve. A probléma a hideg hónapokban még inkább felerősödik, hiszen a bezártság és a lakásokba való visszahúzódás természetesebb.

Amikor a test állandó készenlétben van

Az állandó feszültség, a készenléti állapot szép lassan felőröli a testet és ennek komoly következményei is lehetnek. Nézzük, miről is van szó.

Imposztor-szindróma, hallottál már róla?

Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.

Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?

Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.

A sportszerűség fontossága

A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.