Kedves emberek pszichológiája

Egyrészt kinek jó, ha ennyire kedves? Hogyan létezhet olyan, hogy valaki mások érdekét a sajátja elé helyezi? Igazából ez nem is olyan kevesekre jellemző. Az emberek kétharmada normál empátiás zónába tartozik, de a maradék egyharmad megoszlik. Az egyik hatod az átlagnál kevésbé empatikus embereket takarja, a másik hatod pedig az átlagnál magasabb empátiás készséggel rendelkezőeket. De nem kell ahhoz irreálisan empatikusnak lenni, hogy az emberekkel kedvesen viselkedjünk. Ez ugyanis ösztönös magatartásforma, vagyis magában vegyíti az öröklött és a tanult magatartáselemeket. Mindenkiben van némi érzékenység embertársai problémájára, de nem mindenki ugyanúgy juttatja azokat kifejezésre. Ha szeretnénk, hogy a környezetünk együttérzőbben forduljon hozzánk, először nekünk kell cselekednünk. De ha hisszük, ha nem, nem mindenki csak azért kedves, mert ezt szeretné viszonzásul.

Egyes emberek szükségletei között ott van a másokról való gondoskodás. Ugyanis az emberek számára fontos, hogy hasznosak legyenek, és sokan akkor érzik, hogy hasznosak, ha gondoskodhatnak másokról. A kedvesség pedig egy apró darabkája annak a gondoskodásnak, amit mindenki felé közvetíteni szeretnénk.

De akkor miért megy néhányunk agyára az az ember, aki mindenki bajára kíváncsi, mindenkinek segíteni szeretne, és a mosolyával próbálja elűzni a fellegeket? Nyilván azért is, mert nem vagyunk egyformák. Van, akit a végtelenül nagy boldogság és kedvesség, a borúlátás képtelensége idegesít, és van olyan is, aki a negatív embereket nem tudja elviselni. Azok, akik pedig teljesen közömbösek a környezetük irányába, nem sokat vacillálnak, hogy melyik személyiség szimpatikusabb a számukra. Minden leginkább megszokás kérdése: minél több kedves ember van a társaságunkban, annál kirívóbb lesz, ha valaki nem az. És mi minél pozitívabban próbáljuk látni a környezetünket, annál nehezebb lesz elfogadni benne azokat az embereket, akik erre képtelenek.

A kedvesség sokszor túlbuzgósággal is párosul, ami nem feltétlenül rossz, de sokaknak szemet szúr. Nincs szükség olyan mondatokra egy normál helyzetben, hogy „Feladjam rád a kabátodat? Szedjek neked levest? Hozzak neked egy kis csokoládét?”. Mindennek megvan a maga helye. A törődés és a túltörődés közötti határ nem olyan éles, mint gondolnánk, és könnyen áteshetünk a ló túloldalára, ami már inkább negatív színben tűntet fel minket.

Mindenkinek tehát önmagával kell kezdenie a mérlegelést, hogy ésszerű keretek között maradjon a viselkedése, és a kapcsolata a társaival. „Eleget figyelek másokra? Érdekel a problémájuk? Meghallgatom őket? Kifejezem kellőképpen, hogy támogatom őket?” – Ha ezekre a válasz igen, akkor a másik oldal felől is elkezdhetjük vizsgálni magunkat: „Hagytam, hogy magától beszéljen a társam, vagy faggattam? Megvártam, míg ő szeretne találkozni, vagy erőltettem? Annyit segítettem, amennyire neki szüksége volt, vagy túlságosan is beleavatkoztam a dolgaiba?” – Ha ezek közül a kérdések közül bármelyikre olyan válasz érkezik, amely szerint túlságosan fontoskodóak vagyunk, érdemes kissé visszafogni magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy legyünk érdektelenek, csupán azt, hogy ne legyünk rámenősek. És ha ezt a néhány egyszerű szabályt sikerül betartani, akkor nem mondhatja ránk senki, hogy a túlzott kedvességünkkel vagy nemtörődömségünkkel az őrületbe kergetünk mindenkit. És ettől mi is sokkal jobban fogjuk érezni magunkat.

Varga Ágnes Kata