A megbocsátás pszichológiája
- Dátum: 2019.03.05., 03:52
- Varga Ágnes Kata
- belső, bocsánat, düh, egészség, elme, ember, érzelem, harag, hirtelen, igaz, kapcsolat, lélek, megbocsátás, memória, méreg, nyom, őszinteség, psziché, pszichológia, test, veszekedés, vita
A mindennapjaink során hatalmas érzelmi kihívások kerülnek az utunkba, melyeket kisebb-nagyobb sikerekkel túl tudunk szárnyalni. A harag viszont olyan érzés, amely könnyen átveszi az irányítást a bizonytalan emberek érzelmei felett. Hirtelen felindulásból cselekedni olyan könnyű, mint levegőt venni. A megemelkedett pulzusszámunk jóvoltából több vér kerül az agyunkba, amely a hirtelen cselekedetek irányítójává válik. De ez az állapot valamennyire leküzdhető, és viszonylag hamar elmúlik. A nyomok, amiket hagy, azonban sok emberi kapcsolatot határoznak meg a mai napig.
Megbocsátani emberileg olykor lehetetlennek tűnik, méghozzá egy igen alapvető dolog miatt: az emberi memória nem törli ki csak úgy a haragot, amit érzünk. Az ellenünk elkövetett cselekvés nyoma azért marad meg, mert maga a cselekvés egy kellemetlen emlékként beépül az elménk belső fiókjába, ahonnan időről időre előjön. Előfordul ilyenkor, hogy egy személy látványa előidézi bennünk a kellemetlen érzést, amit a harag kialakulásának pillanatában éreztünk. És ezek ellen az érzelmek ellen nem sokat tehetünk, csupán a hirtelen reakciónk jelentőségét tudjuk átértékelni. Az alapvető viszonyulásunkat kell megváltoztatnunk ahhoz, hogy az úgynevezett megbocsátás ki tudjon bennünk alakulni. Ehhez pedig rengeteg tényező hozzájárul.

De mit is jelent az, hogy megbocsátok? Bizonyára nem azt, hogy amint kimondom, elszáll a haragom és a sértettségem. De semmiképpen nem is azt, hogy nagyvonalúan eltekintek a fájdalomtól, amit okoztál, vagy legalábbis ezt mondom, de aztán évekig felemlegetem. Persze, attól, hogy megbocsátunk, nem kell felejtenünk is. Nem a tettet kell felednünk, hanem a haragot, amit éreztünk. Minden egyes alkalom, mikor megbocsátunk, egy olyan esemény, amikor azt mondom: te fontosabb vagy, mint a düh, amit érzek. És jobban szeretem a kapcsolatunkat, mint amennyire mérges vagyok és szeretném, hogy igazam legyen. Igen, háttérbe kell szorítanunk a saját akaratunkat és néha az igazunkat is. Ezért nem valami könnyű.
Ezért erre is egyféle recept létezik: kemény elhatározás és kitartás kell. Mindez fejben dől el. Nem muszáj, hogy rögtön másképp érezzünk attól, hogy megbocsátunk neki. Elég, ha meg AKARUNK bocsátani. Elmondhatjuk őszintén az illetőnek, hogy rosszul érezzük magunkat, dühösek/szomorúak/megbántottak vagyunk, és tudjuk, hogy ez rossz. Szeretnénk másképp érezni, és úgy viselkedni, hogy ezt ne éreztessük, ennek ellenére nem biztos, hogy sikerül. Ezek tények, amelyeket ha közlünk, mindkettőnk életét meg tudjuk vele könnyíteni. Tehát, nincs mit tenni, próbálkozni kell, az attitűdünket kicsit megváltoztatni, és őszintén, de empátiával közeledni társaink felé.
Elmagányosodás – a csendes járvány, ami tömegeket érint
Nem köhögünk tőle, nincs lázunk, mégis milliókat dönt le nap mint nap. A tartós egyedüllét nem betegségként van nyilvántartva, mégis pontosan úgy terjed, mint egy modern kori járvány – észrevétlenül, globálisan és generációkon átívelve. A probléma a hideg hónapokban még inkább felerősödik, hiszen a bezártság és a lakásokba való visszahúzódás természetesebb.
Amikor a test állandó készenlétben van
Az állandó feszültség, a készenléti állapot szép lassan felőröli a testet és ennek komoly következményei is lehetnek. Nézzük, miről is van szó.
Imposztor-szindróma, hallottál már róla?
Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.
Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?
Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.
A sportszerűség fontossága
A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.