Bűntudat, bűnbánat, és amit a húsvét tanított nekünk róla

A húsvét alapvetően keresztény ünnep, de az évszázadok során beszivárgott a legtöbb népi kultúrába. Szinte minden népnek megvannak a maga szokásai ehhez az ünnephez kapcsolódóan, függetlenül attól, hogy milyen vallású a népesség legnagyobb arányban. És szinte egy olyan háztartás sincs, ahol ne ünnepelnék meg a húsvétot, ami a keresztény kultúrákban Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe. De mit jelent mindez a hétköznapi ember számára?

Ha egyéb kontextusban nem is, de a tévé híradójában biztos valamivel árnyaltabb képet kapunk a feltámadás napjával kapcsolatban. Ahogy az azt megelőző időszakot, a böjtöt is egyre több színtéren tapasztalhatjuk meg. Bár mostanában az életmód-étrend összefüggésében egyre többen találnak rá a böjt fogalmára, a valódi jelentését mégiscsak a spirituális megtisztulás adja meg, amely a testi örömök megtagadásából és megvonásából adódik. Ez nem önsanyargatást jelent, inkább egy lemondást egy magasabb cél érdekében.

A böjt idején tanúsított bűnbánat vallási előzményekre vezethető vissza, amely úgy képzelhető el legkönnyebben, mint egy hosszú ösvény: folyamatos bűnbánattal és vezekléssel, engeszteléssel járjuk az utat, amelynek a végén az általunk elkövetett hibák kiengesztelődést találnak. Akár vallásos valaki, akár nem, a böjti időszak az önmagunkba nézést szinte maximális mértékben képes megtanítani.

Leginkább akkor vagyunk erre a lelki böjtre alkalmasak, ha hajlandóak vagyunk beismerni emberi természetünket és az ebből adódó alaphibákat. Ez nem azt jelenti, hogy emberi mivoltunkkal takarózunk, ha elkövetünk valamit, inkább azt, hogy elfogadjuk, olykor a „bűneinkkel” szembe kell néznünk. Sorra kell azt vennünk, nemcsak az alapján, amit mi annak gondolunk, hanem ami szerintünk mások szemében is az lehet. Ebbe nem fér bele az, hogy az igazunkat vitatjuk. A hiba az hiba, a bántás az bántás, a hazugság az hazugság. És ezt sem letagadnunk, sem kimagyaráznunk nem kell. Elhallgatnunk önmagunk elől pedig pláne nem.

A spirituális megtisztulásunk következő foka az, hogy a gyakori vagy akár egyszeri hibáinkat is elítéljük a magunk szemén keresztül. Kimondjuk, hogy amit tettünk, számunkra sem vonzó, és ösztönözzük magunkat arra, hogy ez a gondolat minden lehetséges megismétlődéskor óva intsen minket ugyanazon hibák elkövetésétől. Legvégül pedig próbáljuk önmagunkban megfogalmazni egy ígéretet vagy törekvést, hogy hogyan változtatunk, és hogy akaratunk szerint nem akarunk folyton hibázni másokkal szemben. Ezek után talán a bűntudattól is megszabadulunk.

A böjthöz és a bűnbánathoz tehát nem kell vallásosnak lennünk, elég csupán embernek. Ne feledjük, a mi hibáinkat nem más követi el helyettünk, hanem mi. És ezért mi érzünk bűntudatot, nem mások. És ez így van rendjén. De megtisztítani a lelkiismeretünket is nekünk kell, ehhez pedig semmi más nem szükséges, csupán a saját akaratunk.