A futók piszkos kis titkai

Aki régóta és rendszeresen fut, az nem lepődik meg ezen a cikken. Aki nem járt még ilyen cipőben, ő valószínűleg „fujjogással” konstatálja azt, ami amúgy egy futónak egyébként természetes. Ha valaki erre a sportra adja a fejét (meg a lábát) az nyugodtan számolhat a következő helyzetekkel, mert természetes és normális.

A hosszú edzések, terepfutások, félmaratonok, maratonok, de akár egy tíz kilométeres kocogás alatt gyakorlatilag „bármi” megtörténhet. (és meg is történik. Murphy.) Sokan talán furcsának találhatják az itt összegyűjtött “piszkos kis titkokat”, de ezen semmi szégyellnivaló nincs. Tényleg!

Nem mondok újat azzal senkinek, hogy a futás igencsak felpörgeti az anyagcserét. A férjem sosem tudta megérteni, hogy nekem miért kell egy félmaratoni futóverseny alatt egyszer tuti megállnom egy mobilvécénél a frissítőponton, vagy miért kell közös futásainkkor eltűnnöm pár percre egy-egy bokros területen. Ez egészen addig nem, amíg Tihanyban el nem indult az esti vacsi után nem sokkal egy „laza” tíz kilométeres kocogásra, amikor szerintem rekordidő alatt ért haza és rohant a mellékhelyiségbe. (nem szép öröm a káröröm)

Edzés utáni evészet. Ez a másik érdekesség. Amikor egy hosszabb futás alatt eléhezik az ember, sokszor a nyújtás közben már eszik, de legalábbis utána beront a konyhába és már tolja is a banánt, csokit, müzliszeletet, issza a shaket, folyadékot, miközben még le sem zuhanyzott, maximum az izzadtságban fürdik. Számunkra ez is érthető.

A szép lábujjak idejét éljük nyáron, amikor mindenki a frissen pedikűrözött lábával villant gyönyörű papucsokban és szandálokban, nos akkor én tudom, hogy én a bekékült lábujjamat próbálom ezzel leplezni és örülhetek, hogy még van mit kilakkozni, mert az sem ritka, ha egy-egy körmünk lepottyan a hosszabb futások, versenyek alkalmával. A hólyagok, horzsolások és kidörzsölődések látványáról nem is beszélve.

Ha már az anyagcserét, lábujjakat kiveséztük, jöhet az egyéb kellemetlen velejárója a hosszú futásoknak, versenyeknek: hányinger, hányás.

Volt már olyan félmaratonom, ahol csak azért imádkoztam, hogy ne így essek be a célba, vagy ne ilyen befutókép készüljön rólam. Nem sokon múlt.

Azt is szeretem, mikor a „szóban futók” szelfis futósképeket osztanak meg a közösségi oldalon, melyeken persze makulátlan a sminkjük és a kifogástalan a hajuk, nem úgy, mint én, aki ha inkább le sem veszi az átázott baseball sapkát és a napszemüveget, mert ápol és eltakar.

A szagok. Az izzadtságszag még hagyján, az a futócipőhöz képest könnyű illatpermet. Hiába a szellőztetés, a nem véletlenül a garázsba száműzött futócipős dobozok tetejét csak erős idegzetűek nyissák fel.

A nyál. Igen, a nyál az besűrűsödik. Így aztán néha köpni kell. Nem túl csajos dolog, én mondjuk ezt abszolút nem szoktam, de sokan igen. Mondjuk az előbbiek tekintetében az a kis köpés már igazán nem oszt, nem szoroz.

A mellbimbó. Ez rendszerint a férfiak problémája. A vazelin és a ragtapasz a barátjuk. Ennyi.

Remélem senki kedvét nem vettem el a futástól, mely minden negatív velejárója ellenére is hatalmas pluszt jelent, feltölt, energizál, kikapcsol, új barátokat ad és nem utolsó sorban az egészségünkre, formánkra, fittségünkre, immunrendszerünkre is nagyon jó hatással van.