Menü

Napjaink betegsége a társas magány

Sok pozitív oldala van a közösségi oldalaknak, de nagyon sok veszélyt is jelentenek, közvetlenül és közvetve is. Minél többet nyomkodod a mobilodat, minél többször kattintasz fel a facebookra, minél többször számolod meg az instagram lájkokat, annál inkább egyedül érzed magad. A valódi kapcsolatok hiánya és a virtuális kapcsolatok erősödése a jellemző mindennapjainkban.

A tinik nagy százaléka folyamatosan online van. Még nincs akkora probléma, mint Amerikában, ahol a fiatalok fele netezik egész nap, de hamarosan utolérjük őket ebben a szomorú statisztikában. Ennek pedig következménye egyfajta elmagányosodás: miközben online rengeteg barátunk van, az életben egyre nehezebben tudunk kommunikálni egymással.

Nem lennénk azonban igazságosak, ha csak a tizenéveseket hibáztatnák a jelenségért, ugyanis a szüleik sem jobbak. Szülők és gyerekek egyformán lógnak a „kütyükön”, még az ágyba is magukkal viszik. Egy kamasznak nagy szüksége lenne a személyes kapcsolatokra, mégis ők azok, akiket legjobban beszippant a világháló, szüleikkel együtt. A világháló a 90-es években még ártatlan jelenség volt, mára azonban kimutatta a foga fehérjét, és belekúszott az életünkbe, a mindennapjainkba, a társadalmi kapcsolatainkba.

Hányszor látni olyat, hogy az étkezőasztal mellett mindenki a telefonja képernyőjébe temetkezik –a szülők is! Pedig a gyerekek nem a „hegyi beszédekből” és tiltásokból, hanem a szülői mintákból tanulnak, mondhatunk akármit, ha mi nem aszerint élünk, nem vagyunk hitelesek.

Egy kutatás szerint minél többet csüng valaki a közösségi oldalakon, annál valószínűbb, hogy társasági életében elszigeteltnek kezdi érezni magát. A lájkvadászat nem véletlen a közösségi platformon, a legnagyobb baj pedig az, hogy valaki ebben méri a barátságokat, ehhez viszonyítja a társadalmi kapcsolatait.

Az ember köztudottan társas lény, azonban a modern élet inkább darabokra oszt, mintsem összehozna, a közösségi oldalak pedig azt a hamis látszatot keltik, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig ha valaki jól van, az úgyis sugárzik róla, látszik rajta, nem kell hozzá facebook-poszt, hogy ezt a külvilág felé megmagyarázza.

Egy pszichológus szavaival élve: „a virtuális valóság "borzasztóan torzít", hiszen nem azt fejezi ki, hogy valaki milyen, hanem hogy milyen szeretne lenni.” Ez pedig így van. Férjem szokta mondani, hogy amikor emberek kiposztolják tökéletes életüket és tökéletes önmagukat a világhálóra, nagyon gyorsan elhiszik, hogy a valóságuk is ilyen, és ettől sokkal jobban érzik magukat, miközben a problémák ugyanúgy megmaradnak. A személyes kommunikációt felváltja a virtuális tér, a családi beszélgetéseket feláldozzuk a közösségi média oltárán.

Itt az ideje, hogy újra átgondoljuk, hogyan érdemes használnunk okos eszközeinket. Hogyan teremtsünk személyes kapcsolatokat. Hogyan tanuljunk meg beszélgetni egymással! Szervezzünk olyan programokat, ahol nincs se telefon, se net, vagy legalábbis térerő.

Jobb szeretőnek lenni, mint magányosnak?

Kicsi önbecsüléssel rendelkező emberek korszakában élünk. Sok mindent megtesznek/megteszünk mások kedvéért, ami lealacsonyít minket, mindezt azért, hogy legalább egy pici pozitív megerősítésben legyen részü(n)k. Vajon mindennek van értelme?

Szülőnek lenni beteljesedés?

Vannak életcéljaink, legalábbis jó esetben. Több dolgot szeretnénk elérni, s ezek a dolgok az élet különböző területeihez kapcsolódnak. A családi élet és az ezt biztosító mögöttes egzisztencia sokak tervei között szerepel, de hogy ez maga az élet beteljesedése is lenne, nos, az egy vitatott kérdés.

Példaképek és negatív hősök

Más emberek élete mindig példa a számunkra. Valamilyen módon az előttünk járó emberek hatással vannak ránk, vagy azért, mert ellesünk tőlük néhány alkalmazandó technikát, vagy épp ellenkezőleg.

Tippek sorozatfüggőknek

"Nem vagyunk sorozatfüggők, csak szeretjük rendesen megnézni őket." Igen-igen, csak az új részt várjuk, csak ezt az évadot gyorsan megnézzük nem is foglalkozunk vele később... Ha ezek az önáltató mondatok frusztrációval töltenek el, akkor neked is jól jöhet néhány tipp a "leszokáshoz".

Komfortzónák és tudattalan gátak

Az ember énvédő mechanizmusai révén rengeteg tudattalan határvonalat állít fel magában, és ezeken csak a legritkább esetekben lép át akarattal. Ám nagyon könnyen kimozdul, más emberek hatására. Vajon ez hogyan működik?