Szeretjük, ha fáj?

Az érzelmek bonyolult világát nehéz fekete-fehér valóságában ábrázolni. Nem tudunk semmit egyértelműen pozitív vagy negatív kategóriába sorolni, hiszen az események és az érzelmeink összefüggése több körülményen is múlik. Tehát ha valamit pozitívan is értékelünk, az is hagyhat maga után negatív utóízt, vagy összefügghet negatív eseménnyel, következménnyel. Éppen ezért minden, amit az érzelmeinkről hiszünk, a környezetünk befolyása alatt áll. Azt tartjuk jónak, amit a körülöttünk lévők is. És arra tekintünk rosszként, ami az elvárások szerint is az. De persze az érzelmek néha egyértelműbbek, mint máskor. A gyász, a hiány, az üresség és a bánat általában könnyen felismerhetőek, és kristálytisztán dekódolhatóak. Az egyszerű érzések feldolgozására megszokott mechanizmusunk van, próbáljuk megélni, majd elfelejteni őket.

Ám van egy igen érdekes jelenség, amely nemcsak mostanában vált megszokottá, de mostanában mégis gyakrabban találkozhatunk vele: a közösségi oldalakon, könyvekben és filmekben is találkozhatunk azzal, hogy az emberek a szomorúságukba kapaszkodnak. Ez megihleti és motiválja őket, valamint kifogásként is szolgálhat. De miért akarjuk felidézni, és nem elfelejteni a bánatunkat?

Amikor az ember szomorú, a legtöbb esetben mindent megtesz azért, hogy a gondolatait elterelje erről. Sokszor találunk ki ilyenkor új hobbit vagy szenvedélyt, de sokan ilyenkor sportolni kezdenek, vagy valamiféle művészetben próbálják ki magukat. Mivel azáltal, hogy a szomorúságunkat szavakba öntjük, vagy más módon kifejezzük, csökkentjük az érzelmeink intenzitását, ez afféle gyógyító folyamatként funkcionál. Később ennek a folyamatnak csak azt a részét tudjuk intenzíven felidézni, ahogyan elűztük a saját bánatunkat, és ahogyan saját magunkat új dolgokra és vidámságra motiváltuk. Tény, hogy a bánat és a nehézségek sokkal könnyebben megihletnek, mint egy semleges érzelmi időszak, és ez olykor ösztönzően hat ránk olyankor is, amikor épp nem vagyunk bánatosak, de ha ebbe az érzésbe kapaszkodunk, az valószínűleg hamis alapot biztosít a további tevékenységeinknek.

Így, ha mi is hasonló helyzetbe kerülünk, nagyon fontos, hogy megtartsuk a motivációnkat anélkül, hogy folyamatosan a fájdalmas helyzetekre emlékeztetnénk magunkat. Ha egyszer sikerül kikeverednünk a szomorúságunk labirintusából, akkor fontos, hogy el tudjuk engedni a vele járó kísérő tényezőket is, és el tudjuk felejteni azokat a dolgokat, amelyek miatt beleragadnánk az önsajnálat és a bánat posványába. A pozitivitás és az elengedés hasznos tulajdonságok, és minden esetben érdemes őket gyakorolni.