Menü

Komfortzónák és tudattalan gátak

„Most kiléptem a komfortzónámból” – hangzik el sokszor a szánkból, általában olyankor, mikor valami teljesen átlagos dolgot csinálunk. Mivel nem vagyunk egyformák, nem ugyanazok a tevékenységek töltenek el örömmel, vagy okoznak nehézséget. A nehézség pedig nem feltétlenül a képességeinkben vagy azok hiányában rejlik, hanem az attitűdünkben. A félelmeink, a korlátaink, a világnézeteink mind-mind meghatározóak arra nézve, hogy van-e affinitásunk valamihez, vagy pedig nincs. Ha nincs, akkor már a legegyszerűbb dolog is tűnhet hatalmas kihívásnak.

Komfortzónának azt az átlaghelyzetet nevezzük, amelyben a mindennapjaink során részt veszünk, és viszonylag kényelmesen érezzük benne magunkat, vagyis érzelmileg nem erőltet meg az ebben való mozgás. Nagyjából a mindennapos tevékenységeink tartoznak bele, illetve azok a nem megszokott dolgok, amelyeket örömmel csinálunk. Ez nem egy átléphetetlen határvonal, csupán egy olyan görbe, amelynek a kitérése nem túl nagy. Azonban vannak olyan tevékenységek, melyek jóval kívül helyezkednek ezen. Amelyeket nem nagy kedvvel, vagy egyenesen szorongva csinálunk. Legalábbis ezt gondoljuk róla.

Vannak, akiknek az idegenekkel való beszélgetés is egy nehezen elképzelhető dolog, ők egy tudattalan gát mögé helyezik magukat, s elhiszik, hogy csak hatalmas erőfeszítések árán küzdhetik át magukat rajta. De vannak olyanok is, akiknek szinte minden belül esik az ingerküszöbükön, és csak nagyon kevés dolog van, ami meghaladja a kényelemérzetüket. Nagyon nagy különbség van ilyen téren a félénk és introvertált, illetve a bevállalós, extrovertált emberek között. Ugyanis azok, akiknek eleve tágabb a komfortzónájuk, kicsit könnyebben is feszegetik a határaikat, mivel el is hiszik magukról, hogy mindent be tudnak vállalni. Azok pedig, akik kis dolgokban kevésbé hajlamosak engedni, nagyobb valószínűséggel beszélik le magukat olyan dolgokról, melyek esetlegesen nagyobb érzelmi kihívást jelentenek számukra. Valahol tehát a komfortzóna kérdése a bizalommal, és főképpen az önbizalommal van összefüggésben. Hogy mennyire hisszük el, hogy amibe éppen belevágunk, az végződhet jól is, és mennyire bízunk meg abban a személyben, aki ebben a tevékenységben mellettünk van.

Vannak olyanok, akik önállóan szinte soha nem lépnek át bizonyos határokon, mások kedvéért azonban akár vakon is belemennek érdekes helyzetekbe. Ez egyrészről bátor dolog, másrészről veszélyes is. Azonban, ha a megfelelő emberek útmutatását követjük, és csak az ésszerűség határain belül mozogva próbálunk ki új dolgokat, a komfortzónánkból való kilépésnek rengeteg pozitív hozadéka lehet.

Varga Ágnes Kata

Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?

Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.

A sportszerűség fontossága

A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.

Miért hallgatunk az érzelmeinkről?

Legtöbbször félelmek, tanult minták és a sebezhetőségtől való rettegés áll az emberek közötti távolságtartás mögött. Sokan inkább a megalkuvást választják a problémákkal való szembenézés helyett. Nem azért, mert nincs bennük bátorság, hanem mert nem sajátították el a különböző szituációk megoldásához szükséges készségeket.

Társfüggőség – amikor a kapcsolat fontosabbá válik önmagunknál

A társfüggőség egy gyakran félreértett, mégis széles körben jelen lévő lelki állapot, amelyben az egyén túlzott mértékben egy másik ember szükségleteihez, elvárásaihoz és érzelmeihez igazítja a saját életét.

Út a szabadságba

A 21. század harmadik évtizedének közepére a függőség fogalma és a felépülés módszertana alapvető átalakuláson ment keresztül. Míg korábban a függőséget morális gyengeségnek vagy pusztán biológiai kórképnek tekintették, 2025-ben a szakma egységesen egy összetett, bio-pszicho-szociális állapotként kezeli. A felépülés ma már nem csupán a szerek elhagyását jelenti, hanem egy radikális identitásváltást és a társadalmi kapcsolódás képességének visszaállítását.