A bennünk élő gyermeki én nyomában

Mindannyiunkban lakozik egy gyermek, egy felnőtt és egy szülő, nem egy széthasadt személyiség leírását tartalmazza a mondat, hanem énünk különböző szintjeit, állapotait, melyeket más és más helyzetekben, vagy személyekkel szemben hívunk elő és mutatunk meg.

Ezek a részeink együtt alkotják személyiségünket, fontos tapasztalatokat hordoznak, mindegyik különböző funkciót tölt be. A bennünk lévő szülő vigyáz, felügyel és gondoskodik saját magunkról és másokról, felelősségteljes felnőttünk pedig dönt, mérlegel és cselekszik.

A gyermeki énünkről összességében hajlamosak vagyunk leértékelő, pejoratív módon beszélni: „Olyan gyerekes vagy!” „Tisztára úgy viselkedsz, mint egy óvodás!” Holott egy gyermek csupa értékes tulajdonságot és képességet rejt magában: kreatív, spontán, őszintén és örömmel rá tud csodálkozni a világra, képes észrevenni az apró csodákat, feltétel nélkül tud szeretni.

Ha odafordulunk, meghallgatjuk belső gyermekünket, elismerjük érzései jogosultságát és átéljük azokat, akkor magától be fog indulni egy gyászmunka, melynek során felismerjük veszteségeinket, az elszalasztott lehetőségeinket, „átöleljük megtört szívű gyermekünk magányosságát, és az elvesztett családja, elvesztett gyerekkora feletti feloldatlan bánatát”.

A párkapcsolatban óhatatlanul is jelen van nemcsak felnőtt én részünk, hanem egy kis anyai vagy apai gondoskodás is, szituációtól függően. Gondolj arra, amikor jól esik babusgatni a másikat, és nekünk is jól esik egy picit visszamenni gyermeki mivoltunkba. Ez teljesen természetes. Ám ha valaki tudattalanul kizárólag “sérült” gyermeki én-részével van jelen a párkapcsolatban, akkor az azt jelenti, hogy a társától többnyire nem felnőtt szerepet vár el, hanem apait vagy anyait, vagy mindkettőt. Hiszen mint említettük, a belső gyermek igyekszik bepótolni azt, amit szüleitől nem vagy nem úgy kapott meg. Ezt a jelenséget úgy is emlegetjük, hogy rávetítjük a párunkra egyik szülőnk képét, szerepét, és nem vesszük észre, hogy ki is ő valójában.

Két kiegyensúlyozott fél párkapcsolódásában nem jelent veszekedés alapot az, ha a másik éppen nem szeretne megfelelni a szülő szerepnek, hiszen elsődlegesen nem erre “szerződtek”. Ugyanakkor az is utalhat a kiegyensúlyozatlan belső gyermeki énre, ha az egyik fél annyira lezárja az érzéseit, hogy még vésővel sem lehet feltörni belőle egy szikrányi érzelmet. A párkapcsolatokban mindig játszmához, sértődéshez és veszekedéshez vezet az, amikor két ember elsősorban kielégítetlen belső gyermekét viszi bele a kapcsolatba.

Persze tudattalanul és azt remélve, hogy korai sebeire gyógyírt kap társától, és ő lesz a felelős azért, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet élhessen végre.

Szerző: Udvari Fanni