Menü

A férfiak érzelmi kifejezőeszközei

A férfiaknak azért is nehezebb a magánnyal, az egyedülléttel megküzdeniük – noha ez az állapot nemtől független –, mert sokkal nehezebben beszélnek az érzéseikről, sérelmeikről, csalódásaikról, mivel erre nevelték őket. A fiúknak már gyermekkorban azt mondja sok szülő: „Nehogy sírni kezdj, mert kinevetnek a lányok!” vagy „Egy igazi fiú nem nyafog, nem panaszkodik, tessék hősiesen viselkedni!” vagy „Ha elestél a biciklivel, nekem ne panaszkodj, fiú létedre ügyesebb is lehetnél!”

Nos, ezek a gyermekkori mondatok belevésődnek a kisfiú lelkébe, sejtszinten nyomot hagynak, és sajnos ezt cipelik tovább kamaszként, ifjúként, majd felnőttként. Ez a szülői magatartás végtelenül helytelen és hatalmas törést okoz a személyiségfejlődésben, derékba törheti az önbecsülést, illetve erősíti az elszigetelődést, a társtalansággal való elégedettséget. Minden kisfiúnak, vagy felnőttnek joga van elsírni a bánat könnyeit, joga van szomorúnak lenni és ezt megélni, majd épp a helyes szülői támogatással, mintával megtalálni azt az utat, ami a valódi „erősebb nem” kifejezést jelenti.

Az elfojtásból, a megfelelési kényszerből egyetlen életkorban sem születnek pozitív, kellemes, megoldás felé vezető érzések, élmények. Ugyancsak ilyen maradandó traumát okozhat, ha az anya túlságosan sokáig magához láncolja a fiát, bűntudatra ébreszti, ha nem a kívánságának megfelelően alkalmazkodik az elvárásaihoz felnőtt korában. Noha egy valamirevaló felnőtt férfi soha nem hagyja cserben az őt szeretettel felnevelő szülőt. Ha mégis megteszi, akkor valamilyen rossz minta állhat a háttérben, aminek mindenképpen meg akar felelni, vagy olyan, amit „lekövet”, mert épp abban az élethelyzetében helyesnek véli, de a következményekre csak később döbben rá.

Joggal merül fel az a kérdés, hogy egy helyes, intelligens, jó megjelenésű, a nők számára vonzó férfi miért válik „magányos farkassá”, és válik képtelenné a párkapcsolat kialakítására. A válasz egyszerűnek tűnik, de megélni sokkal nehezebb. Ha egy férfinak ugyanis gyermekkorában, a stabilitásban, a szülőkhöz való kötődésben hiánya keletkezett, tudattalanul is azt figyeli felnőttkorában, hogy képes-e őt bármely számára kedves nő elfogadni.

A gyerekkori rossz minta szerint, sokan ma is úgy vélik, hogy nem férfias, nem domináns viselkedés panaszkodni, a fájó érzésekről másokkal beszélgetni. Ez egy téves és veszélyes szemlélet.

Szerző: Udvari Fanni

Az elmúlás emlékezete – a múltban és a jelenben

Minden ősz végén, amikor elérkezik november elseje, a temetőkben lassan feltűnnek a gyertyafények. Virágárusok lepik el a sarkokat, a bejáratnál mécsesek sora csillog. A látvány egyszerre meghitt és ismétlődő, valami, amit már megszoktunk. Azonban miben változott ez az időszak az elmúlt évekhez képest?

Logoterápia – hogy megtaláljuk a boldogságot

Sokféle terápiát ismerünk, amivel könnyebbé vagy jobbá tehetjük az életünket, de van egy igazán különleges ezek között. Ez a logterápia.

Utazás önmagunkhoz - A pszichodrámáról

Nemrég belevágtam egy nagy utazásba önmagamhoz. Ez nem volt más, mint egy másfél éves pszichodráma tanfolyam, ahol remek társasággal igazán mély pillanatokat élhettünk át. Egyértelműen jó téma ez egy interjúra. A pszichodráma alapvetően nem más, mint egy személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul. Az egyik volt segítőmmel, Schneider Zsófiával beszélgettem egy jót erről a kaland lehetőségről.

A hipochondria lélektana

A sokak által emlegetett betegségfóbia nem egyszerűen túlzott aggódás az egészség miatt, hanem egy mélyen gyökerező pszichés állapot. Ilyen esetekben a félelem a betegségektől önálló életre kel és teljesen eluralhatja az ember gondolkodását, mindennapjait. A kérdés, hogy miért alakul ki ez a szorongás, és hogyan képes fizikai szinten is valóságossá válni.

Miért kedveljük azt, amit ismerősnek érzünk?

Nap mint nap információk milliói bombáznak bennünket. Hírek, reklámok, arcok, dallamok, bejegyzések és üzenetek váltják egymást a szemünk előtt. A legtöbbre talán nem is figyelünk tudatosan, mégis beépülnek a fejünkbe. Azonban miért van az, hogy egy idő után elkezdünk kötődni azokhoz a dolgokhoz – akár egy tárgyhoz, egy emberhez vagy épp egy zenéhez –, amelyek rendszeresen felbukkannak a mindennapokban?