Mindenképpen érdemes megnézni a Toxikomát

Herendi Gábor keze alatt ügyesen futnak a sötét anyagok is: ezt bizonyítja a szeptembertől a mozikban is látható Toxikoma. A Szabó Győző drogmemoárja alapján készült filmet mindenképpen érdemes megnézni.

Bár a könyv valóban egyévtized adrenalinfüggőségét ismerteti az olvasóval, fontos tudnunk – főleg, ha olvastuk a kötetet –, hogy a filmadaptáció Szabó Győző életének csak egy rövid periódusát mutatja be. Ez az időszak, amikor a Molnár Áron által alakított színész beismeri önmagának, hogy drogproblémákkal küzd, így felkeresi a már országosan ismert Csernus doktort, aki ugyan belemegy, hogy segítsen a tisztulni vágyó művésznek, azt is jelzi neki, hogy erre csak akkor hajlandó, ha Szabó képes követni minden utasítását.

Molnár Áron nyújt bravúros alakítást

A zenészként, forradalmárként, kisebb-nagyon szerepekben feltűnő színészként Molnár Áron már jóval korábban felhívta magára a figyelmünket, most azonban olyan kinyilatkoztatást tesz, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Nehéz nem ráismerni benne a fiatal Ewan McGregorra, nehéz nem meglátni a filmbéli Szabó Győzőben Mark Rentont. Ez azonban csak a film első néhány percében van velünk, később Molnár megszerzi saját jogán a helyét ebben a történetben, és úgy általában a magyar film történetében is.

Hol tenyérbemászó, hol vonzó, hol ütni-, máskor szánivaló – az érzelmek teljes skáláján megy végig a karakter, Molnár pedig visz minket magával. Az érme másik oldalán a Csernus dokit alakító Bányai Kelemen Barna méltó partnere Molnárnak. Egy darabig hiányoltam az igazi Csernus jellegzetes flegmatikus hanghordozását, a film végén azonban már hálás voltam Bányainak, hogy egy felismerhető, mégis jóval szerethetőbb figurát rajzold elénk, mint amilyennek Csernus az évek során a médiában mutatta magát. A csapat harmadik tagja az osztály főnővérét alakító Török-Illyés Orsolya, akit, hiába gyakran foglalkoztatott színésznő, rég láttam már ennyire a helyén lenni egy filmszerepben.

A Csernushoz forduló, toronymagas egóval rendelkező, rendkívül pökhendi színész első körben közli, hogy köszi, ő majd kezeli, amit kell, csak a gyógyszert kérné a leszokáshoz. Meg is kapja a naltrexont, ami blokkolja az ópiátreceptorokat, de Csernus felhívja a figyelmét: csak akkor igya ki az üvegcsét, ha egy ideje már nem cuccozott, különben baj lesz. Szabó tökéletesen flegma arccal gyűri be a fiola tartalmát, hogy az egykori Lipótból kifelé menet egy bokorban hányja össze magát egyszerre.

Az alkotók nem fukarkodnak a premier plánban belőtt adagokkal, a valamennyi nyíláson kifolyó testnedvekkel, a drogos állapot elrettentő stádiumaival és a szexualitás explicit ábrázolásával, Herendi bátran bevállalta ezeket a tizennyolckarikás képeket, amelyek azonban sosem öncélúak, mindig a történet szolgálatában állnak, és amelyeket Szatmári Péter operatőr gyakran állít szembe a delírium művészi képsoraival. Molnár Áron külsőre és gesztusaiban sem hasonlít Szabó Győzőre, de a féktelenségét és a nyughatatlanságát megragadva tökéletesen teremti meg a figurát. Bányai Kelemen Barnát viszont a jóisten is arra teremtette, hogy egyszer Csernus Imrét játssza, minden pillantása, mozdulata és szava a pszichiáteré, de mindig patikamérlegen mérve, egyetlen percre sem fordítva át paródiába az alakítást.

A fiktív szerelmi szál hozzá visz közelebb minket, és kissé erőltetett ugyan, de Török-Illyés Orsolya olyan megrázóan hozza a felépülő függőből lett főnővért, Sodró Eliza pedig a terápia egyik résztvevőjét, hogy már csak az ő alakításuk miatt is érdemes beülni a Toxikomára. Meg persze azért, mert a kihagyott lehetőségei ellenére is nagyon jó és fontos élmény Herendi új alkotása, az eddigi filmjei közül valószínűleg a legkiemelkedőbb, az pedig, bár nem dolga, hogy így legyen.

Már csak a hab lenne a tortán, ha a premierje apropóján sok-sok beszélgetés indulna a témáról, vagy egyetlen függő fejébe is beférkőzne a gondolat, hogy bármilyen mélyen van is az ember, mindig van út visszafelé.