Két kéz három gyerekre

Esküszöm, hogy nekiálltam. Megvolt a téma, az „ihlet” a laptop, az időm. Cikkírás három gyerek mellett. Én mindent megtettem.

Épp csak felébredt a Kicsi, mikor berontott az ajtón a két Nagy a suliból és egymás szavába vágva körülbelül félszáz információt akartak megosztani velem 5 másodperc leforgása alatt: „anya osztálykirándulásra én viszem a labdát”, „kell vinni holnapra 500Ft-ot”, kaptam egy lufit, felfújod?” „a pénteki életvitel órára bográcsot ígértem” (nekünk nincs bográcsunk) „és betelt a matekfüzetem, vettél másikat?” (nem tudtam, hogy betelt a gyerek füzete „hashtag szaranya”)

„ugye lesz ma foci? Mehetek edzésre? Nem anya, nincs lecke, vagyis nem tudom, azt hiszem minden kész. A napköziben megcsináltuk. A matekot is persze. Leírtam a Veronikáról. Csak a természetismeret, a töri meg az irodalom van” (csak???)

Ha az apjuk szolgálatban van és 24 órázik, az igazi kaland számomra a hárommal egyedül, mire iskola után szakkörről/edzésről hazavergődünk a gyerekek már kellőképp fáradtak ahhoz, hogy a maradék leckéhez már csak nagy sírások árán üljenek le én pedig azt hazudom, ha előbb végeznek, játszhatnak még a szobájukban, pedig már akkor bűntudatom van, mikor kimondom, hiszen majdnem fél 7-nél járunk. (hashtag szaranya)

Mire végig küzdjük a szarvasmarha részeit, a János vitézt és a Római Birodalmat meg a mássalhangzó törvényeket, már lazán fél 8, miközben a másfél évesem hatszor mászik fel az asztalra, kiborít egy fél pohár vizet és nyomja a szememre a 3D mozisszemüveget, hogy vegyem fel én is, a 8 éves palacsintát kér, a 11 évesem pedig még mindig „dolgozik”. Számoljuk csak össze? 12 órája.

A hiszti ilyenkor már alap: „azÁdimiértnemtanul, nekemmiértkell, nemisadtálpalacsintát, az Ákosmiértevettnégyet, gofrivan? jóakkornemeszek, éhenhalokmiattad, nincsahűtőben, deottvan, nemlátom, szomjasvagyok, kértemmárinni, eznemazapohár, (az én poharam viszont itt már betelt...)”

Valóságos közelharcot vívunk, mire közelít a lefekvés ideje.

„vacsifürdés, menjmáraludni, denemakarok, mossfogat, hányszorszóljakmég, nefeleselj demészaludni, mindjártkilencóra, demégnemisettem, deettél, fogatmármostamreggel, márpisiltem, holaplüssöm, aludhatokveled?”

A lefekvés valóságos aknamező, mindenhol véget nem érő kérdések sorozata, élménybeszámolók hada és egyre távolodunk az elalvástól, pedig már fél 9.

„holnapisleszedzés? deiskolamiért? elvihetemaplüsstigrist? nézhetekreggelmesét? megszámoljukazsebpénzem?” „felhívhatomapát?”

Ilyenkor a legtürelmesebb énem is feladja, már csak legyint arra, hogy megint nem a takaró jó oldala van felül és egyébként is az Ákos több puszit kapott, mint az Ádám, miért nem veszek egy elektromos rollert, mert ők milyen régóta szeretnék (most hallom először esküszöm) és különben is apa miért dolgozik.

Mire egy Columbot is megszégyenítő keresztkérdésáradat után leizzadva kiszabadulok a gyerekszobából, s elcsendesednek már egy katyvasz a fejem, totál lezsibbadtam, már nem tudom miről akartam cikket írni és amúgy sem találom a megfelelő szavakat, 4 órakor ettem utoljára leszámítva minden gyerek minden maradékát, s azon gondolkozom a kihűlt délutáni kávémat igyam-e meg, vagy ugorjuk át és bontsam a bort.