Menü

Az imposztor szindróma 2 típusa

Hiába tűnik valaki sikeresnek, a magabiztosság látszata mögött sokszor folytonos félelem lakozik: ezek az emberek mélyen belül egyáltalán nem hisznek magukban és folyton megkérdőjelezik, hogy valóban megérdemlik-e mindazt, amit elértek. Azaz valamiféle csalónak, ‘imposztornak’ érzik magukat és úgy gondolják csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek.

Az imposztor szindróma egy valós pszichológiai jelenség. Azt jelenti, hogy hiába sikeres valaki és van annak számtalan, maga és a környezete számára is látható bizonyítéka mégis úgy érzi, hogy valójában csalás és ámítás az egész és érdemtelen erre a dicsőségre. Szóval ahelyett, hogy örülnének annak, amit elértek, folytonos aggodalmaskodással töltik az időt félve attól, hogy egyszer majd lebuknak és kiderül, hogy nem is olyan okosak/jók/sikeresek/stb. amilyennek hiszik őket.

Superwoman/Superman
– Egészen addig bent maradsz a munkahelyeden amíg be nem fejezed a feladataidat – nem számít, hogy az milyen későn van.
– Ha éppen nem teszel valami hasznosat akkor úgy érzed, hogy elvesztegeted az idődet.
– Nem elég, hogy a munkában/tanulásban a maximumot várod el magadtól emellett a sportban, a társasági életben és minden egyéb másban is kiválónak kell lenned.
– Úgy érzed, hogy hiába kapsz visszajelzéseket például a munkában vagy léptettek elő úgy érzed, hogy soha nem nyugodhatsz meg és folyamatosan bizonyítanod kell?
Ha igen, akkor te is az a szupernő- vagy férfi vagy, aki mindenki másnál többet és keményebben dolgozik, nem kímélve magát. Hiszen ha mind többet és többet dolgozol, akkor nem derül ki, hogy valójában nem is vagy olyan jó, amint amilyennek hisznek. Éppen ezért az élet minden területén megpróbálod a maximumot nyújtani, ami amellett, hogy lehetetlen és fenntarthatatlan egy idő után kimerültséghez és akár depresszióhoz is vezethet.

A Perfekcionista

A maximalizmus az imposztor-szindróma egyik jellemző megnyilvánulása. Ha úgy érzed, hogy:

Nem szívesen adod ki a kezedből a munkát mert más úgysem tudja olyan pontosan megcsinálni.
Nagyon rosszul viseled azokat a helyzeteket, amelyekkel kapcsolatban nem érzed úgy, hogy a te kezdben van a kontroll.
Sosem érzed elégnek amit megtettél, mindig úgy gondolod, hogy lehetett volna sokkal jobban is?
És hajlamos vagy halogatni is, mondván, hogy ’még mindig nem elég jó az időzítés, nincs elég információ, stb’ , és végül előfordul az is, hogy bele sem kezdesz?

Akkor valószínűleg te is veszélyeztetett vagy:) A fentiek mindegyike utalhat arra, hogy valahol mélyen belül kételkedsz magadban és úgy érzed, hogy meg sem érdemled az elismerést (és ezért csiszolgatod akár a végsőkig is a munkádat).

A fotók mögötti valóság – miért idegenkedünk a rólunk készült képektől?

Egy jól sikerült portré önbizalmat adhat, míg egy előnytelen pillanatkép akár órákra elronthatja a hangulatunkat. Sokan ismerik azt az érzést, amikor izgatottan várják a fotókat egy esemény után, majd csalódottan görgetik végig a galériát. Adódik a kérdés, hogy miért reagálunk ennyire erősen a saját képmásunkra.

A mindfulness ereje a mindennapokban

Az állandó online jelenlét és a megfelelési kényszer miatt egyre többen érzik úgy, hogy mentálisan kimerültek. Akkor is zakatol az agyunk, amikor végre lenne időnk pihenni. A tudatos jelenlét ebben nyújthat kapaszkodót, ugyanis segít visszatalálni a jelen pillanathoz, lelassítani a belső zajt és nyugodtabban kezelni a mentális túlterheltséget.

A passzív-agresszív viselkedés 7 tipikus jele

A passzív-agresszív viselkedés sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, mégis nehéz felismerni. Az ilyen emberek általában nem nyíltan fejezik ki a haragjukat vagy sértettségüket, hanem burkolt módon kommunikálnak. Emiatt a másik fél sokszor csak azt érzi, hogy valami nincs rendben, mégsem tudja pontosan megfogalmazni, mi bántja. A passzív-agresszió párkapcsolatokban, családon belül és munkahelyen is komoly feszültséget okozhat.

„Valami rosszat mondtam?” – a szégyenérzet fogságában

A szégyenérzet szinte észrevétlenül épül be a mindennapokba, mégis képes alapjaiban meghatározni, hogyan látjuk önmagunkat és a világot. Legtöbbször csendes érzésként van jelen – egyfajta belső hangként, amely idővel mindent felülír. Ha pedig figyelmen kívül hagyjuk, akkor korlátok közé szorítja az életünket.

A motiváció nem előfeltétel, hanem következmény

Gyakran beszélünk úgy a motivációról, mintha egyfajta belső üzemanyag lenne, amelynek jelenléte elindít bennünket, hiánya pedig megbénít. „Majd ha lesz kedvem”, „ma nincs motivációm” – ezek a mondatok is azt sugallják, hogy a cselekvés feltétele egy előzetesen megérkező lelkiállapot.