Gondolatok egy idős családtag elvesztése körül

A legtöbb ember életében eljön az a pillanat, amikor elveszíti idős hozzátartozóit adott esetben hosszú és kizsigerelő haldoklás után, amelyet ezzel a szóval kimondani is nehéz abban a pillanatban. Ráadásul mindezt súlyosbítja, ha valaki otthon ápolja beteg hozzátartozóját, és a halál is otthon éri az idős családtagot. A családtagok elvesztése, általában a személyiség legmélyebb rétegeit is megmozgató, viharos érzésekkel kísért folyamat. Holott a gyász az emberi élet szerves része, amely sokszor az egyik legnehezebb, legmegterhelőbb érzés a mindennapokban.

Az emberi életet már legtöbbször fiatal felnőttkortól végigkíséri a gyász érzése. Legtöbbször nem tudjuk, hogy mennyire lesz göröngyös ez az út, ahogyan azt sem, hogy mennyi fájdalmat, kétségbeesést, reményt és reménytelenséget hoznak a következő napok, hetek, hónapok. Legelőször elveszíteni egy nagyszülőnket, vagy hozzátartozónkat mindig sokkal nehezebb különösen ha mindez még gyerekként, vagy kamaszként ér bennünket, de felnőttként is nehéz. Azonban fel kell tenni a kérdést, hogy mit tehetünk, hogyan készülhetünk fel mi magunk is arra a búcsúra amely minden ember életében nyomot hagy.

Hogyan segíthetünk idős szerettünkön?

A mai kor emberénél örök kérdés, hogy a beteg családtagot otthoni körülmények között ápoljuk, vagy adott esetben egy erre szakosodott idősek otthonától kérjünk segítséget. Másrészt kérdéses, hogy egy betegség mennyi idő alatt válik súlyossá, meddig lehet elnyújtani az elkerülhetetlent.

Többségében küzdenek az emberek, rohannak, dolgoznak, főznek, próbálnak minden fronton helytállni, egy ideig még megy is. Azonban eljön a pillanat, amikor már a napok egyre nagyobb súllyal zúdulnak a családra, ezen pedig a támogató környezet sem mindig segít, majd fel kell tenni a kérdést, hogy el lehet-e látni a nagyon beteg családtagot otthoni körülmények között. Ha pedig már azt a döntést hozzuk meg, akár hosszú idő alatt, hogy az otthoni betegápolás szép lassan teljesen felfalja a mindennapokat, és teljesen megnyomorítja a család többi tagját is, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy kitől kérhetünk segítséget és, hogy ez mennyi időre szól, mivel itt beszélhetünk napokról, de akár több hónapról is. Például egy Alzheimer-kórban érintett betegnél eljön a pillanat, amikor minden egyes nap egy harc amely sokszor a beteg szeretteit teljesen megtöri és összeroppantja az évek alatt.

Ezzel szemben ha idősek otthonába vagy kórházba kerül egy idős ember, akkor ki tudja, hogy beteg szerettünk hogyan érzi magát a kórházban idegen környezetben, idegen ágyban, ha még fel tudja mindezt ismerni maga körül. Erre pedig a kiszolgáltatottság, és a tehetetlenség érzése még inkább ólomsúllyal ül. Az egészségügy a maga minden problémájával pedig túlterhelt, rohannak, próbálnak mindenkinek segíteni, de egyszerűen a leterheltség miatt képtelenség minden betegnek megfelelő segítséget nyújtani, ha egyáltalán egy haldokló ember esetén létezik bármilyen “ideális” segítség is.

A modern világ nem tanít meghalni

A modern világban a halál és az elmúlás általában kórházakban történik – ahogyan korábban is említettem –, és (szerencsére) az emberek, különösen a fiatalok többsége nem tapasztalja meg az emberi elmúlás érzését, csak az élete későbbi szakaszában. Ma pedig fogyasztói társadalomban élünk, a karrier, az anyagi javak megszerzése és felhalmozása, a tervezés, a hatékonyság azok az értékek, amelyek meghatározzák a tetteinket. Mindeközben hozzátartozónk betegsége és halála azzal szembesít minket, hogy hamis értékek között élünk, elrohanunk saját életünk mellett anélkül, hogy tisztán látnánk mi az életünk értelme?

Mikor egy haldokló szerettünk már az utolsó időszakában jár, akkor talán az az alapvető gondolat vezérelhet minket, hogy az utolsó napjait a beteg minél jobb körülmények között és ember módjára élhesse meg. Ráadásul egy közeli szerettünk haldoklása sokszor rávezet bennünket egyfajta önmagunkkal való számvetésre, és a múlt emlékeire is. Számomra egy szerettem elvesztése mindig a múlt szép emlékeit idézi fel, amelyeket az én helyzetemben a nagyszüleimmel még gyermekként éltem át. Emlékszem, hogy legelőször nagyapám elvesztése elképesztően nehéz volt, azonban ez az érzés a későbbiekben sem lesz könnyebb, csak talán jobban megértjük önmagunkat is. Ezzel együtt pedig sokszor már arra is gondolni kell, hogy miután már vége lesz mindennek, mi lesz utána, hogyan tovább?

A múlt és a jövő kapcsolata

A haldokló szeretetünket és a családtagokat sokszor az emlékek, a múlt, majd az élettől való búcsúzkodás köti össze. A búcsú, az utolsó napokban érzett tehetetlenség, és az elköszönés a hozzátartozók számára a gyász és a végső búcsú előkészítése is. Szerettünk elvesztése után pedig új tevékenységek, szerepek, emberek jelennek meg az életben, míg a régi közös minták halványodnak. A gyászoló érdeklődése egyre inkább a külvilág felé fordul, valamint a világ és a mindennapok sodrása legtöbbször továbbviszi az életet.

Az újrastrukturálódás következtében egyre inkább a régi mindennapok térnek vissza, a veszteség halványodásával pedig kialakul a képesség újból a kötödésre. A gyászoló(k) a fájdalmas, gyakran reménytelennek tűnő és kaotikus időszakból megerősödve, érzelmileg stabilizálódva kerülnek ki, hogy tovább folytassák a sokszor monoton hétköznapokat, annak tudatában, hogy a gyász az emberi élet során többször is jelen van, de legelőször megküzdeni vele mindig sokkal nehezebb, mint már felnőttkorban.