Münchausen-szindróma tünetei és kezelése

A Münchausen-szindróma lényege az, hogy a betegek kitalálnak maguknak valamilyen betegséget vagy tünetcsoportot, majd azt az egészségügynek megpróbálják "eladni" annak érdekében, hogy foglalkozzanak velük, vizsgálatokat végezzenek rajtuk, kórházba kerülhessenek. Történeteiket a családnak és a hozzátartozóknak is előadják annak érdekében, hogy így magukra irányíthassák a figyelmet.

A Münchausen-szindróma különbözik a hipochondriától, ez esetben ugyanis nem betegségtől való félelemről van szó, hanem arról, hogy az érintettek tünetekről és panaszokról hazudoznak, leleteket hamisítanak, akár a tüneteket elő is idézik magukon szándékosan. Jellemző rájuk az is, hogy panaszkodnak korábbi ellátóhelyeikre, elmondják: már rengeteg orvosnál voltak, de egyik sem tudta kideríteni, mi a bajuk, közben pedig - legalábbis elmondásuk szerint - egyre romlik az állapotuk. Ezt részben a frusztráció levezetése végett teszik, részben az orvost is ezzel akarják motiválni. Gyakori, hogy az érintetteknek korábban valamilyen kötődésük volt az egészségügyhöz, azon a területen dolgoztak, vagy korábban orvosok akartak lenni.

A Münchausen-szindróma előfordulása

Nincs pontos adat a Münchausen-szindróma előfordulásáról, a betegség látenciája rendkívül magas. A problémát sokszor maga az egészségügy sem ismeri fel, másrészt amikor esetleg kezdik felismerni, a kommunikációban pedig ezt jelzik, akkor a beteg eltűnik, szó szerint lelép. Viszont innentől kezdve az orvosok sem tudják biztosan megmondani, hogy Münchausen-szindrómával volt-e dolguk, vagy csak a beteg nem volt megelégedve az ellátással, emiatt elment máshova.

A sejtések szerint a betegek többsége nő, de a magas látencia és a diagnózis nehézsége miatt ezt is fenntartásokkal kell kezelni. A korcsoportról sincsenek adatok, de a probléma vélhetően valamennyi korosztályt érinthet. Az időseknél ráadásul még nehezebb kiszúrni a Münchausen-szindrómát, náluk ugyanis nem meglepő, ha rengeteg zárójelentéssel, lelettel érkeznek az orvoshoz, illetve sokat panaszkodnak. Ráadásul esetükben átfedés is van a többi idős beteggel abban a tekintetben, hogy sok nem Münchausen-szindrómás idős ember is csak azért jár orvoshoz hetente többször, hogy valaki beszélgessen vele. Emiatt a probléma tényleges gyakoriságát nagyon nehéz meghatározni.

A Münchausen-szindrómát nehéz kezelni, mert a betegek általában lelépnek abban a pillanatban, hogy az orvosok elkezdik pedzegetni: nem stimmelnek a történetek. Ha ez történik, az érintett általában azonnal másik ellátóhelyet és másik orvost keres, a történet így máshol folytatódik. A Münchausen-szindrómás betegeket pszichiáterhez végképp nehéz elküldeni, ilyesmire jellemzően nem hajlandóak az érintettek. Ha ez mégis sikerül, akkor az általában azért történik, mert a dolgot másképp vezetik fel neki.

Például azt mondják, nem a mentális probléma miatt küldik pszichiáterhez, hanem azért, mert a sok egészségügyi probléma, illetve az azzal járó hercehurca annyira megterhelő, hogy amiatt hasznos a lelki támogatás. Ha ezt az egyéb szakorvosok jól kommunikálják, akkor nagyobb az esélye annak, hogy az érintett valóban elmegy pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Ilyen esetben a pszichiáter és a pszichológus sem szembesíti egyből a beteget azzal, hogy a problémája maga a Münchausen-szindróma, hanem terelőúton, egyéb problémák megbeszélése során, úgymond közvetve próbál hatni rá.

Ha a Münchausen-szindróma mögött álló alapbetegség a depresszió és a szorongás, akkor annak kezelése is kulcsfontosságú. Szükség lehet családterápiára is, különösen akkor, ha a probléma eredete összefügg a beteg vélt vagy valós családon belüli háttérbe szorulásával, a figyelem önmagára irányításával.