Menü

Három lépés, ami segít túllendülni az imposztorszindrómán

Mindannyiunk számára ismerős az a gondolat, hogy nem vagyunk elég jók, hogy az elért eredményeink nem érdemelnek ünneplést, vagy éppen az, hogy mások életéhez képest a miénk lemaradásban van. A szakirodalom ezt az érzést imposztorszindrómának hívja, és sokkal gyakoribb, mint azt gondolnánk. Azonban ahhoz, hogy visszanyerjük az önbizalmunkat, másképpen kell látnunk a világot.

A folyamat elindításához három lépést kell megtennünk – cikkünkben összegyűjtöttük őket, hogy ezzel könnyebbé tegyük minden sikeres nő helyzetét, aki ebben a típusú önbizalomhiányban szenved.

Az imposztorszindróma az önértékelési zavar egyik fajtája, ilyenkor valaki úgy gondolja, hogy a sikerei nem a saját érdemei, hanem azokat csupán a véletlen szerencsének vagy egyéb külső, tőle független tényezőnek köszönheti (például a külsejének vagy a kapcsolatainak). Amiatt, hogy az imposztorszindrómában szenvedő ember alábecsüli a saját képességeit, folyamatosan attól fél, hogy lebukik mások előtt, és előbb‑utóbb a többiek rájönnek, hogy a valóságban ő értéktelenebb és tehetségtelenebb, mint amilyennek hitték, az elért teljesítménye mögött pedig nem is az ő képességei állnak. Ezek a gondolkodási minták növelhetik a depresszió vagy szorongás esélyeit, és komolyan károsíthatják a személyes és szakmai életünket.

Ezt a jelenséget mindkét nem tagjai átélhetik, de magasabb arányban mégis a képzett nők körében van jelen. Mi nők, akkor hogyan küzdhetünk az imposztorszindróma ellen?

Azzal, hogy beépítjük a gondolkodásunkba a következő három egyszerű lépést, máris változtatunk a saját életünkön.

1. lépés: Ünnepeljük a saját sikereinket, mindenféle összehasonlítás nélkül!

Az összehasonlítás nemcsak az öröm tolvajának számít, hanem magának az imposztorszindróma gyökerének is. Különösen akkor, ha a közösségi média is érintett a kérdésben, mert azon keresztül hasonlítgatjuk magunkat leggyakrabban másokhoz. A közösségi média bemutatja ugyan az ismerőseink, barátaink életének egyes részleteit, de szigorúan csak azokat, amelyeket ők meg akarnak mutatni a világnak. Nem teszik közszemlére a hullámvölgyeket, csak azt, amikor a csúcson vannak és természetesen azt is valamilyen szűrővel, filterrel ellátva. Éppen ezért ne vegyünk komolyan mindent, amit az online térben látunk!

Az összehasonlítás elhagyása mellett fontos megtanulnunk, hogyan ünnepeljük a saját sikereinket. Szánjunk először csak apró pillanatokat arra, hogy büszkék legyünk magunkra az elért sikerért, ez segíteni fog nekünk abban, hogy fokozatosan visszaépítsük az önbizalmunkat. Ha szükségét érezzük, akkor vezessünk egy naplót, amelyben leírunk minden sikert, amit az életünk során elértünk, és ha kell, olvasgassuk azokat, amikor úgy érezzük, hogy a kétségek eluralkodtak a gondolatainkon. Végső soron nem az a lényeg, hogy mások hogyan látnak minket, hanem az, hogy mi hogyan látjuk önmagunkat.

2. lépés: Engedjük el a perfekcionizmust!

Amikor rájövünk, hogy egy helyzetben megtettünk mindent, amit lehetett és az eredményt csakis saját magunknak köszönhetjük, akkor szűnik meg a perfekcionizmus. A továbbiakban már nem a tökéletes lesz a minimum, amit szeretnénk nyújtani. Azok az emberek, akik nagy teljesítményt nyújtanak, vagy nagyon magas mércét állítanak fel magukkal szemben, jellemzően nem fogadják el a sikereiket sajátjukként.

Fontos, hogy a mércéinket ne a tökéleteshez mérjük, hanem a fejlődés mértékéhez. Abban az esetben, ha a céljainkkal mégis a tökéletesre hajtunk, az egy irreális elvárás magunkkal szemben és nem hagy teret nekünk a hibázásra, és a növekedésünkre. Nem arról van szó, hogy „elég jók” legyünk, hanem arról, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, és tudjuk, hogy amit akkor, abban a helyzetben nyújtani tudtunk, az akkori legtöbb volt.

3. lépés: Ismerjük fel, hogy nem vagyunk egyedül!

A legfontosabb dolog, amit az imposztorszindrómával kapcsolatban fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk vele egyedül. Meglepődnénk, ha tudnánk, hogy hány sikeres ember, például híresség, szenved imposztorszindrómában. Amint felismerjük azt, hogy nem vagyunk egyedül, már csak rajtunk múlik, hogy megbarátkozzunk a gondolattal, hogy ideje változtatni. Keressünk magunknak, olyan módszereket, mint a fentiek annak érdekében, hogy egy új és egészségesebb gondolkodási mintát tudjunk létrehozni.

Tanuljuk meg tehát elfogadni a sikerinket és engedjük el a tökéletességet, mert csak akkor leszünk képesek visszaépíteni az önbizalmunkat. Foglalkozzunk a saját fejlődésünkkel és sokkal kevesebbet azzal, hogy mások mit értek el, mert a sikereinkért csak mi vagyunk a felelősek!

A túlzott engedékenység nem tesz jót

Mennyi engedékenység fér össze a gyerekneveléssel? A humánus nevelésnek része a „megengedés”, tehát az a szülői magatartás, hogy nem teljes mértékben kontroll nélkül, de viszonylagos rugalmassággal engedjük érvényre jutni a gyerek akaratát. Az engedékenység nem egyenlő a megengedéssel. A „megengedés” önmagában még nem valami nagylelkű dolog, hanem elvárható valakitől, aki nem kívánja rabságban tartani a másikat.

A disszociatív személyiségzavar jellemzői

Az általános eset az a disszociatív személyiségzavar esetén, hogy az egyik személyiség tisztában van a másik jelenlétével, ismeri, és ezzel együtt tud élni. A másik kialakult személyiség a legtöbb esetben teljesen mások a személyiségjegyei is.

Vattacukor szülők – egy családi viselkedésminta

Sokféleképpen módon nevelhetjük gyerekeinket, lehetünk szigorúak, engedékenyek, megalkuvók, igazából bármilyenek. Általában gyereke válogatja, hogy mi a legjobb, de vannak viselkedésminta típusok, amibe általában beleillünk. Nézzük, mit jelent, ha valaki vattacukor szülő típus!

A társasjátékok fejlesztő hatása

A sok pozitív hatása mellett a társasjáték türelemre és együttműködésre is megtanít, ráadásul szórakoztató formában, arról nem is beszélve, hogy sok szülő számára mintegy joker tevékenység a borús, esős napokon, amikor nem lehet szabadtéri programokkal lekötni a gyerekeket.

Az egyéni boldogság kérdése. Tanulható-e a pozitivitás?

A boldogságkeresés napjaink egyik legaktuálisabb témája, jóllehet sokszor nem a legideálisabb helyen és módon keressük ezt az állapotot. A pozitív pszichológia irányzata tudományos módszereket alkalmazva foglalkozik az elégedettség témakörével. Viszont egyéni szempontból mindez jóval kevésbé elméleti dolgokon múlik, mintsem a mindennapi cselekedeteinken, interakciókon.