A harag kifejezése a mindennapokban

Az emberi harag, sértődöttség az élet mindennapi része. „Kérlek, ígérd meg, hogy nem leszel dühös” – kérjük a párunktól, barátunktól amikor valami hibát követtünk el, vagy egy nehéz érzést akarunk megosztani vele. Vagy éppen „egy párkapcsolat akkor jó, ha mindig béke és nyugalom van” – fogalmazzuk meg egyfajta elvárásként. Olyan társadalomban élünk, amely számos helyzetben bagatellnek, nem érvényesnek címkézi a dühöt, holott az egyén haragja mégis megmarad.

A düh, mint evolúciós érzés

A düh egy evolúciós gyökereken nyugvó, automatikus érzés, az emberi alapérzelmek egyike. Funkciója az, hogy erőt adjon ahhoz, hogy ki tudjunk állni magunkért (vagy másért) egy igazságtalannak vélt helyzetben, és meg tudjuk fogalmazni a kielégítetlen érzelmi szükségletünket, hiányunkat. A düh érzése legtöbbször testi jelzésekben nyilvánul meg. Szívünk hevesebben kezd dobogni, kapkodjuk a levegőt, felforrósodik az arcunk, vér áramlik a végtagjainkba, ökölbe szorul a kezünk, úgy érezzük „mintha felrobbannánk”, aztán robban is az ember. A düh akkor válik problémává, ha nem jól fejezzük ki, vagy ha elfojtjuk, ezáltal ez a düh benne marad az emberben, ami aztán később csalódottsághoz, sértődöttséghez vezet.

Ha a családunkban nem lehetett kifejezni a dühöt, mert a szüleink nem tudták (jól) kezelni sem saját, sem a gyermekek negatív érzéseit, azt tanulhattuk meg, hogy nem illik, vagy nem szabad kimutatni a haragot, mert anya/apa szomorú lesz, megbántjuk őt. A dühöt sokszor csalódottság, sértődöttség követi a másik fél részéről. Az, hogy valaki miért lesz mérges sokszor megoldatlanul marad ezekben a helyzetekben. A dühnek pedig rengeteg spektruma van, legyen az a folyamatos mindennapi feszültségtől, az egyéni “robbanásokig”, amik történhetnek akár a családban, vagy éppen pont, hogy munkahelyi, vagy iskolai légkörben.

A düh spektruma

Képzeljük el a harag kifejezését egy spektrumként. Az egyik végén a düh elnyomása, vagyis az alárendelődés („inkább nem mondom, nehogy megbántsam”) áll. A másik felén a düh erőteljes kifejezése, ami magában foglalja a bántó, erőszakos viselkedést. A két véglet között természetesen a düh kifejezésének számtalan árnyalata található. Nem meglepő, hogy az egészséges dühkifejezés – helyzettől függően – az egész spektrumot magában foglalja. Leggyakrabban természetesen a skála közepén található módokon a leghatékonyabb a harag kifejezése, ugyanakkor vannak esetek, amikor a szélsőséges kifejezésmódokra is szükségünk van. Például, ha valaki szándékosan megüt minket az utcán, az egy olyan radikális helyzet, amiben jogosan kiabálunk rá és üvöltünk az illetővel, esetleg veszünk fel fizikálisan is védekező pozíciót.

Nehezítheti a harag megfelelő kifejezését az arról való fantáziánk, félelmünk, illetve tapasztalatunk, hogy mit lehet, és mit illik csinálni. Általában azt tapasztaljuk, hogy a spektrum egyik vagy másik végéről választják meg a dühkifejezésük eszköztárát az emberek, vagyis igazságtalanság esetén az esetek többségében folyton alárendelődnek, vagy erőszakosan, lobbanékonyan reagálnak. Nézzük meg ezt a két esetet most közelebbről!

A megbántástól való félelem

Az egyik gyakori eset, amikor elnyomjuk a dühünket, attól félve, hogy ha nyíltan kifejeznénk azt (munkahelyen, családban), akkor automatikusan átbillennénk a skála másik felére és erőszakossá, bántóvá válnánk. A saját dühünktől való félelem, illetve a másik fél vélt megbántása visszatarthat minket nem csak attól, hogy kifejezzük, hanem idővel attól is, hogy megéljük saját negatív érzelmeinket. Ilyenkor hangzanak el jellemzően olyan mondatok, hogy: „nem merem elmondani, hogy nekem nem jó, nehogy megbántsam”, „nem mondhatom, hogy dühös vagyok, mert én döntöttem így”, „inkább legyen úgy, ahogy ő akarja, akkor béke van”, „már nem is tudom, hogy érzek”. Azonban, ami el van nyomva, nem tűnik el automatikusan! Ha belsővé tesszük a haragot, akkor testünkben és pszichénkben tartjuk azt. Az elfojtott harag pedig lassan tör elő kifelé irányulva dühkitörésként, vagy befelé irányulva önhibáztatás formájában, ami hosszú távon mentális és testi tünetek, például betegség, vagy pánikszerű tünetek formájában ölthet testet.

Amikor túl sok a harag

Akik indulatkezelési problémával küzdenek, ezt az egyensúlytalanságot a másik irányból élik meg. Az ő félelmük az, hogy ha nem bántással, és erőszakkal reagálnak egy őket ért igazságtalanságra, akkor automatikusan az alárendelődő oldalon kötnek ki, vagyis gyengének, esetlennek bélyegzik őket. Ide sorolhatóak azok a személyek is, akik az életkörülményeik miatt úgy érzik, folyton erősnek kell lenniük, hogy túléljenek. A negatív érzéseik (szomorúság, csalódottság, kétségbeesés) gyakran jelennek meg harag formájában, hiszen ez az egyetlen elérhető érzés bennük, ami nem „gyengíti” őket. Láthatjuk, hogy mindkét esetben egy vélt reakciótól félve ragaszkodunk a megszokott véglethez, pedig a skála közepén levő fokozatok mind a rendelkezésünkre állhatnának.

Mindkét helyzetre igaz, hogy ha megtaláljuk a kapcsolatot a dühünk mögött rejlő fájdalmunkkal, érzelmi szükségleteinkkel, akkor már a lereagálása is könnyebben fog menni, akár humorosan, komolyan, vagy produktívan tesszük azt. Utóbbira példa, hogy ha felismerjük, hogy az tesz dühössé, ha kimaradunk valamiből, amiben szeretnénk részt venni, akkor megteremtjük a lehetőséget rá: például ha elmegyünk a régóta várt baráti összejövetelre, az lehetséges, hogy korábban feszültséget okozott, viszont a jelenben már egy pozitív élményként éljük meg. Lényegében véve önismereti feladatunk saját pozitív és negatív érzéseink felismerése, megtanulása és elfogadása. A tanulási folyamat célja pedig a harag kifejezése is. Sokat segít ha elfogadjuk, hogy a haragunk egészséges és jogos.

A harag tünetei

Pszichés tünetek és testi betegségek, például fejfájás, emésztési problémák
Általános elégedetlenség, közöny
Levertség, depresszió
Elhúzódó szomorúság egyértelmű okok nélkül
Motiváció hiánya, krónikus halogatás
Alacsony fokú önérvényesítés
Folyamatos belső kritika
Társfüggőség
Dühkitörések
Megromló emberi kapcsolatok

A harag elfogadása

Az út az érzés elfogadásán, az érzelemszabályozáson át a kommunikációig, és végül a problémamegoldásig vezet. Az érzelemszabályozás egyfajta híd, ami összeköti a – már kontrollált – érzéseket a viselkedéssel, és képessé tesz minket a megfelelő cselekvésre. Fontos lehet persze az is, hogy felderítsük, mi lehet az oka a haraggal való rossz kapcsolatunknak. A dühkifejezés és annak kezelése főleg akkor probléma, ha más pszichés vagy testi tünetekkel társul, nem csupán érzelemszabályozási nehézség, vagy éppen az egyén folyamatosan megtörik a harag súlya alatt.

Ha sokáig nem fogalmazzuk meg a dühünket és a mögötte húzódó érzelmi szükségletünket, akkor egy idő után valóban átcsap a másik végletbe, és a legkisebb probléma hatására is robbanhat a feszültség, de ekkor már akár kontrollálatlan formában. Ez gyakran jár értetlenséggel, hiszen az „utolsó csepp” a pohárban valójában gyakran egy jelentéktelen dolog, viszont közben az elfojtott harag felemészti az ember mindennapjait. Röviden megfogalmazva: Ha a harag a megfelelő helyre kerül, gyógyít, nem pedig rombol.