Önmagunk alábecsülése pusztító szokás
- Dátum: 2024.03.10., 21:10
- Udvari Fanni
- képek:pexels.com
- egészségtelenség, elengedés, fájdalom, félelem, jövőorientáció, önbecsülés, önbizalomhiány, önértékelés, psziché
A pszichológiában az atelofóbia egyfajta attitűd, amely gyakran előfordul, de szinte mindig nem tulajdonítanak kellő jelentőséget, mert fokozatosan normalizálódik. Ez a szakzsargon jól példázza a folytatás mechanizmusát alábecsüld magad vezet apusztító szokás ami kóros viselkedéshez vezethet.
A probléma kiváltó okait különböző természetű problémák indukálják, de közös nevezőjükben az alkalmatlanság érzését találjuk a megszokott komfortzónánkon kívüli helyzetek kezelésére. Hogyan kezelhetjük tehát azt a kényelmetlenséget, amely a céljaink útjában álló állandó ismeretlenségekkel és viszontagságokkal szembesül? Az alábbiakban néhány javaslatot adunk Önnek, hogy elkerülje a kényelmetlenséget, és könnyen kikerüljön a legrosszabb körülményekből.
Az elégtelenség, mint automatikus és spontán reakció
Önmagunk alábecsülése sokak életében gyakran előforduló élmény: a gazdasági bizonytalanságtól való félelemmel, a képtelenség amikor egy feladattal vagy feladattal szembesül, vagy azzal a meggyőződéssel, hogy egy jelentős probléma miatt nem sikerül a szándéka határozatlanság. Ezért minden olyan helyzet, amely alkalmatlannak*, alkalmatlannak*, alkalmatlannak* érezzük magunkat. Amikor azonban ezek a diszfunkcionális gondolatok mélyebb gyökereket eresztenek, és veszélyeztetik életünk minőségét, vissza kell lépnünk.
A személyes ítélőképesség fokozatos megromlása önmagunkra irányuló fegyverré válhat. Ha mások véleményére bízzuk prioritásainkat, mindig igyekszünk a kedvükre járni, önelégültnek tűnünk, anélkül, hogy vitát részesítenénk előnyben, olyan e állapothoz vezet, amely aláássa önbecsülésünket, és kárt tesz minden kapcsolatunkban. A leértékelés egy megfertőző erő, amely hajlamos felemészteni mindazt, amit fáradságosan felépítettünk: elnyeli az álmokat és törekvéseket, megbénítja a tehetségeket és a potenciált, és hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy elhiggyük, nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy méltó életet éljünk.
Azáltal, hogy önkéntelenül elkezdjük szabotálni az önmegerősítési lehetőségeket és menekülünk a lehetőségek elől, az önmegerősítés mechanizmusa beindul. védelem attól tartva, hogy át kell venniük az irányítást az életük felett, és cselekvésre kényszerülniük kell. Mert végső soron jobban bízik benne, mint a sikerben, és ezt a szürke területet elkezdheti komfortzónaként azonosítani. Az alkalmatlanság érzése ismétlődő kudarcokhoz, szenvedésben való stagnáláshoz vezet.
Ha rossz az énképünk, az észlelések befolyásolják azt a képességünket, hogy objektíven megfigyeljük és értékeljük a helyzeteket, és ennek következtében megváltoztatják a levont következtetéseket. A kudarctól való félelem elvezet bennünket személyes erőforrásaink, emberi potenciálunk és valós képességeink kifejezésének hiányához, és a lehetőségeink alatti életre korlátoz bennünket.
A kisebbrendűségi érzés elfojtja törekvéseinket, a lehetőségek elvesztek, a lehetőségek pedig elpazaroltak. Az attól való félelem, hogy nem fogadnak el*, nem ítélnek el*, nem hagynak jóvá*, makacs és fogyatékos gondolatokká válik, amelyek aláássák társas kapcsolataink minőségét. Emiatt idővel képtelenek vagyunk értékelni másokban a jót.
Hiperaktivitás és képernyőidő – kölcsönösen hatnak egymásra?
A digitális eszközök térnyerésével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a mobiltelefonok és a tabletek milyen hatással vannak a gyerekek viselkedésére. Sokan úgy vélik, hogy az elektronikus készülékek túlzott használata áll a figyelemzavar hátterében, a jelenség azonban ennél jóval összetettebb.
„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?
Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.
Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás
Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?
Zsarnok szülők: amikor a szeretetet túlzott kontroll váltja fel
A szülők elsődleges feladata, hogy biztonságot, szeretetet és útmutatást nyújtsanak gyermekük számára. Előfordulhat azonban, hogy a nevelés során a szabályok és az irányítás túlzott mértéket öltenek. Ilyenkor beszélhetünk zsarnoki vagy túlkontrolláló szülői viselkedésről. Ez nem hivatalos pszichológiai diagnózis, hanem egy olyan nevelési stílus leírása, amelyben a szülő túlzott ellenőrzést gyakorol a gyermek felett, kevés teret hagyva az önállóságnak és a saját döntéseknek.
Dezorganizált kötődés: amikor egyszerre vágyunk a közelségre és félünk tőle
A dezorganizált kötődés az egyik legösszetettebb kötődési mintázat, amely jelentős hatással lehet az emberi kapcsolatokra és az érzelmi működésre. Jellemzője, hogy az érintett egyszerre vágyik a közelségre, biztonságra és szeretetre, ugyanakkor fél is az intimitástól, ezért viselkedése gyakran ellentmondásosnak tűnhet. Fontos hangsúlyozni, hogy a dezorganizált kötődés nem személyiségjegy vagy végleges állapot, hanem egy olyan kötődési minta, amely megfelelő önismerettel és szakmai segítséggel idővel változhat.