Láthatatlannak lenni - A magányosság egy formája

„Láthatatlannak érzem magam”. Mindig is az voltam: kamaszkoromban a barátaim mellett, az osztályban, a párkapcsolatomban, az egyetemi évek alatt, a szüleim még ma sem értenek meg, talán sosem láttak igazán. Mindenkinek jut egy ilyen burok, ami megvéd a láthatóságtól, ilyenkor pedig csak a közeli ismerősök hangja marad meg. Azonban mit lehet tenni az észrevétlenség ellen, hogyan kapcsolódik ez az emberi közönyhöz?

Érzelmi hiányosságok

Az érzelmektől való megfosztottságban érintett személyek nap, mint nap megélhetik a láthatatlanságukat munkájukban, társas kapcsolataikban. Gyakori jelenség ez, mégis olyan árnyalt és finom, hogy nagyon nehezen felismerhető és sokszor csak az emberi közönnyel azonosítjuk ezt a jelenséget. Egészen hétköznapi helyzetekben is megjelenhet az a bizonytalan, de erős érzés, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, valahogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy kéne. Jöhet ez az élmény a munkahelyi meetingeken, ahol nem hallják meg az ötleteinket, vagy a barátaink mellett egy társaságban, ahol nem vesznek minket észre. Érzelmeink rejtve maradnak, és ez egy idő után egyfajta öngerjesztő folyamat lesz, ha valakinek sohasem hallják meg a hangját.

A láthatatlanság okai

A láthatatlansággal kapcsolatos sémák bizonyos gyermekkori alapvető érzelmi szükségletek – mint például a biztonságos kötődés, az autonómia, a spontaneitás – be nem töltöttsége esetén keletkeznek, és felnőtt korunkban is hatással lesznek ránk: leegyszerűsítik a világunkat, így ezek mentén látjuk és értelmezzük kapcsolatainkat és a környezetünket. A sémák szerepet játszanak az énképünk kialakításában, ezért érezzük őket annyira önazonosnak. Ez a torzított szemüveg annyira valósnak tűnik, hogy még ha néha sejtjük is, hogy sántít az, amit érzünk, akkor is legtöbbször a túlgondolás jelenségébe esünk. Az érzelemmegvonás sémája a: szeretet, elfogadás, figyelem, megértés, védelem, gondoskodás iránti alapvető szükségletek be nem teljesülése mentén alakul ki. Azt a torz hiedelmet foglalja magában, hogy érzelmileg nem tudunk senkihez kapcsolódni, nem vagyunk érdemesek a szeretetre, nem vagyunk fontosak.

Az egész témakör azért is olyan nehezen megfogható, mert pontosan annak a hiányáról szól, ami nem megfelelően lett betöltve korai életéveinkben, és nem akar az áldozat beszélni róla. Nem annyira a gondoskodás hiányát érezzük, mintsem az empátia, és a kommunikáció hiányát. Amikor felnőttkorban elérhetővé és kifejezhetővé kéne tenni, hogy mit szeretnénk, nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk érzéseinket, szükségleteinket megfelelően kommunikálni, sőt kimutatni sem. Arra vágyunk, hogy: gondoskodjanak rólunk anélkül, hogy kérnünk kellene, amiről azért beláthatjuk, hogy felnőttkorban nem annyira egyértelmű.

A láthatatlan gyermek

Az érzelmi hiányosság gyakran a nem megfelelő szülői gondoskodás, összehangolódás eredményeként alakul ki. A magabiztosság mögött sokszor húzódik meg a sérülékenység élménye, a szomorúság, a fájdalom, és a harag érzése. Jellemzően magányos gyermekkor az övék: pozitív emlékeik vannak szüleikről, családjukról. Viszont ezzel együtt az egyedüllétről, vitákról, gyerekkori konfliktusokról is, majd ezek az érzelmi kiszámíthatatlanságok felnőttkorban is megmaradnak. Úgymond a felnőtt ember eléri, amit akar, megszerzi a vágyott dolgot, de mégsem talál benne hosszú távon örömet.

A problémát nem a düh, vagy a harag kifejezése jelenti, hanem az, hogy ezen érzelmeket nem tudjuk a helyén kezelni. Közös ezekben, hogy már gyermekkorban is egyedül marad valaki az intenzív érzéseivel, kilépnek mellőle akkor amikor védelemre, érzelmi támogatásra lenne szüksége. Cserébe arra tanul rá, hogy senkivel sem megoszthatóak ezek a nehéz érzések, és igyekszik egyedül megoldani az érzelmileg megterhelő helyzeteket. Így válik láthatatlan gyermekké, aki fáradhatatlanul lesi a családja/környezete hangulatát, szükségleteit, alkalmazkodik, és leszokik arról, hogy saját vágyait, igényeit, és érzéseit figyelembe vegye.

Hogyan visszük tovább a sémát felnőtt korunkba?

Felnőttkorban leginkább párkapcsolati problémák jelentkeznek az érzelmi deprivációban érintett személyeknél. Gyakran olyan társat választanak, aki érzelmileg, vagy fizikailag is elérhetetlen, előfordul, hogy hideg, távolságtartó, elkerülő kötődésű partnerrel vannak együtt, így nem képesek szabadon adni érzelmi intimitást és szeretetet. Ezen emberek elmagányosodnak a kapcsolataikban, és magukra maradnak a különböző problémákkal.

Úgymond hiába szeret bennünket valaki, ha mi mégsem tudjuk viszonozni az érzéseit, viszont ilyenkor ezekkel a helyzetekkel mindenki egyedül marad. Nagyon sok apró, hétköznapi dolog aktiválni tudja a magány érzését, amivel automatikusan jön a tanult minta: egyedül vagyok, egyedül kell megoldanom. Az érzelmi depriváció sémájában érintett személyek nem kérnek segítséget, támogatást, nem szeretnek magukról beszélni, hiszen olyan érzésük van, hogy nem lehet megosztani azt, ami bennük van, mivel a másikat úgysem érdekli, úgysem érti, és nem tud megfelelő segítséget nyújtani

Összességében a “láthatatlan” emberek úgy érezhetik, hogy elhanyagolják őket a kapcsolatban, sokszor érezhetik magukat magányosnak, és meg nem értettnek. Sok helyzetben jellemző rájuk a harag, a sértődöttség. Ők maguk is hidegen és távolságtartóan viselkedhetnek másokkal, ha úgy érzik, hogy megérdemli a másik, és lényegében véve az emberek ezt a viselkedési formát viszik tovább.