A halál belső ügyünk lett

A modern társadalom nem tud mit kezdeni a halál gondolatával és az erre való készülődéssel. Eltávolítja, elkendőzi a problémát, és még a haldoklónak is hazudik. Az élők számára az elmúlás témaköre, az ezzel kapcsolatos lelki megnyilvánulások egyfajta tabuk lettek. Miközben a médiában mégis egyre gyakrabban jelenik meg a gondolata.

Hogyan lett tabu a halál?

A modern társadalom gondolkodásmódjában a halál témaköre tabu lett. Míg régebben természetes velejárója volt az élet körforgásának, manapság elfojtás övezi, tagadjuk, eltávolítjuk magunktól, menekülni akarunk előle. „A halál magánügy lett.” Sokszor nem akarunk szembesülni sem a saját, sem a hozzátartozóink halandóságával, és nem tudjuk elfogadni azt. A beteg körül vagy eltűnnek az emberek, mert nem tudnak megküzdeni a nehéz érzelmekkel és a tehetetlenséggel, vagy akár szélsőségesen pozitívak lesznek, mert nem akarnak szembenézni a halál tényével.

Sokszor elkerülhetetlen a vég bekövetkezte, és magunknak, valamint a haldoklónak is megnehezítjük ezt az időszakot, ha nem nézünk szembe vele. 2020-tól a COVID óta különböző hullámokban közel került hozzánk az elmúlás gondolata, és már nem lehetett félrenézni, szembejött velünk. Ennek ellenére társadalmi szinten még mindig tabu övezi a témát. A halál gondolatának korlátozása a gyászfeldolgozásban és az emberi kapcsolatunkban is nehézséget okoz. A gyászfolyamat nagyon hosszú, aminek időt kell hagyni és minden embert máshogy érint.

Az elmúlás körüli rítusok

A tradicionális közösségek felbomlásával, átalakulásával a rítusok is megváltoztak. A betegség, a halál és a gyász régebben közösségi élmény volt. A haldokló otthon volt, körülötte volt a család, a rokonok, a szomszédok és a barátok. Nem hagyták egyedül a beteget, de a gyászolót sem. Ha valaki meghalt, fontos volt, hogy a hozzátartozók az érzelmeiket, a fájdalmukat megfelelően ki tudják fejezni. A betegeket is otthon ápolták, de a temetések is a háznál voltak, így a család összes tagja szembesült a halott látványával. A modern világban megváltozott a családmodell. Manapság a legtöbb esetben nem együtt élnek a nagyszülők és az unokák. A gyerekektől távol kerül a halál, és a szülők is arra törekszenek, hogy megóvják őket a traumától.

Az orvostudomány fejlődése és a betegellátás változásai is hozzájárulnak a halálképünk változásához. Míg manapság az orvosok célja az ember életben tartása minden áron, régebben sokkal megengedőbb volt az erről való gondolkodás, és az orvos nem feltétlenül kudarcként élte meg a beteg elvesztését. Régen az orvosok házhoz jártak, a családtagokkal egyeztettek a beteg emberről. A gyógyítás tere és a halál helyszíne is az otthon volt. Az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan a kórház beszippantotta a súlyos betegeket, és sok esetben ez vált az élet utolsó helyszínévé. A modern egészségügy arra lett kitalálva, hogy meggyógyítsa a betegeket, majd elengedje őket, nem pedig a beteggondozásra.

A haldoklóknak gyakran az a legnagyobb félelmük, hogy egy kórteremben, vadidegenek között vesztik életüket, távol az otthon biztonságától, a családtól. A halálra való békés felkészülés és elfogadás ezért jóval nehezebb, mivel a beteg azzal szembesül, hogy folyamatosan küzdenek az életéért és neki is ezt kell tennie. Az idős embert lényegében megbélyegzi a társadalom.

Az ingerkeresés

Míg a hétköznapjainkban tabuként kezeljük a halált, a filmekben, a hírekben, a könyvekben lépten-nyomon találkozunk vele. Az elmúlás sokszor hírszenzációként jelenik meg, például egy ismert ember esetében, de olyan jelenségként is megjelenik, amivel el lehet adni egy filmet. Az alkotásokban a megsemmisülés szélsőséges formái hoznak nagy nézettséget, nem a csendes elmúlás képe, hanem a gyilkosságok, az egymás elleni kegyetlenkedések.

A néző stimulusokat keres, ingert akar. Az az érzés jellemzi, hogy: jó hogy nem velem történik mindez, de közben mégis vonzó látni. Fontos megtanulni az elmúlásról való beszédet, létrehozni egy olyan közeget, ahol az emberek kötetlenül beszélgethetnek a gyászról, a halálról. A családtagokkal való kommunikáció és a eltávozásra való felkészülés a leglényegesebb. Fontos, hogy kiadjuk a félelmeinket, gondolatainkat. A közösség és a vallás szerepét pedig egyre inkább a tudatos pszichés feldolgozás veszi át.