Miért félünk az elkerülhetetlentől?
A halállal való kapcsolatunk folyamatosan változik. Eleinte nem ismerjük, aztán nem értjük, majd megtagadjuk, később félünk tőle, aztán küzdünk ellene, és van az úgy, hogy „alázattal meghajolunk előtte”. Bárhogy is legyen, valamilyen viszonyunk van az elmúláshoz egészen fiatalkortól kezdve.
Nagyon változó, hogyan is közelítünk a halál témaköréhez. Azt gondolom, hogy mindenkinek vannak ezzel kapcsolatban meghatározó élményei, amelyek így vagy úgy, de befolyásolják a hozzáállását. Én szorongok a haláltól. Nem is kifejezetten a végtől (bár lehet, hogy attól is), hanem az elmúlástól, a kiszolgáltatottságtól. Nem az öregedéstől félek, hanem a lehetőségek elvesztésétől, attól, hogy egy idő után az ember már nem tudja önmagát ellátni. Ezzel van még bőven dolgom, hiszen egy egész élet kell hozzá, hogy legyőzzem ezt az egzisztenciális aggodalmat.
Mit jelent a halál?
Az első emlékem az, amikor a nagyszüleim disznót, csirkét vágtak le. Hat-hét évesen nem értettem, hogy ez miért jó. Hiába mondták el, hogy lesz belőle finom leves és rántott csirkecomb, veszteségnek éltem meg azt, hogy nem kergethetem az udvaron a csirkét, nem riogathatom és többé nem simogathatom meg. Ekkor nem értettem, mit jelent meghalni. Tizenhat éves koromban meghalt az apai nagyapám, persze értettem, mit jelent mindez.
Viszont magát a jelenséget, akkor nehéz volt feldolgozni. Egyedül voltam a félelmemmel, ráadásul tizennégy-tizenöt évesen nem gondolkoztam a halálról, csak a jelenséget ismertem, a vele járó dolgokat nem. Nem akartam elhinni, nem akartam tudomásul venni, hogy ez megtörténhet velem. Persze az ember tudja és látja a betegségeket, azt, hogy az emberi lét nem örök és bizony az idős kor problémákkal jár.
Az eltávozással kietlenség jár, valamilyen semmihez sem fogható üresség. Elvesztünk valamit, amiről tudjuk, hogy nem időtlen, de mégis magunknak akarjuk, mégsem szeretnénk elengedni. Egy szerettünk hiánya után meg kell tanulni, hogy a halál után is van tovább, csak másfajta létezés ez a fájdalom csipkéjével betakart világ. Az életnek a megfosztottság és a fájdalmak ellenére is van szépsége. Közelről nézzük végig az elmúlást, azt, hogy bármennyire is jól éljük az életünket, van benne sorsszerűség, ami előtt alázattal kell meghajolnunk, mert van, ami nem rajtunk múlik.
Az örökös enyészet forgatagát nézve porszemként élünk, ez nem is kérdés. Amikor szembesülünk azzal, hogy a hétköznapi biztonságunk mennyire mulandó, akkor felszínre kerül a halálfélelmünk, ami gyerekkorunktól kezdve bennünk lakozik. Amolyan állandó küzdelem ez, hol a rettegés győz le bennünket, hol mi a szorongást, és ez így megy a mindennapokon keresztül. Ennek a pániknak a legyőzésében sokat segít, ha úgy élek, hogy jól bánok önmagammal, igyekszem megvalósítani a vágyaimat, és hozzájárulni ahhoz, hogy jobb legyen a világ. Így talán kevésbé ijesztő. Így talán nem élünk hiába.
Valójában nem a haláltól kell rettegnünk, hanem attól, hogy nem élünk igazán. Ha létünk minden napját úgy töltjük, hogy van benne valami, ami értelmet ad neki – egy kedves szó, egy apró siker, egy gesztus, amely másoknak is ad valamit –, akkor a mulandóság árnyéka is elveszíti a rémisztő erejét. A végzet nem kér tőlünk semmit, de az élet igen: bátorságot, kitartást és azt, hogy ne hagyjuk elillanni a lehetőségeket. A pillanatokat, amelyekben nevetünk, sírunk, szeretünk, alkotunk – mert végül ezek maradnak utánunk, nem a félelem, nem a bizonytalanság. Ha így nézünk szembe az elmúlással, akkor talán nem győzhet le minket teljesen.
Milyen veszélyekkel jár a digitális tér a gyerekekre nézve?

A digitális tér veszélyeiről beszélgettünk a helyi rádiónk egyik adásában, ez pedig különösen aktuális és fontos téma, hiszen a gyerekek számára számos különböző aspektust érintenek.
Amikor a munkahely a lustasággal tesz tönkre

Hallottál már a kiégés (burnout) szindróma „kis testvéréről”, a boreout-ról? Mit is jelent ez pontosan? Legtöbbször nevetségesnek tűnhet unatkozni egy munkahelyen, netán lustának titulálhatjuk az egykedvű kollégákat. Sok esetben azonban nem közönyről van szó, csupán nincsenek kihasználva a munkatárs képességei az adott helyen, amitől a krónikus unalom szindróma áldozatává válhat.
A közösségi média és a testképzavar

A közösségi média és a testképzavar közötti kapcsolatot már számos kutatás vizsgálta, és elég erős összefüggések rajzolódnak ki.
Hogyan tart két lábon egy baráti társaság?

Mi jut eszedbe először akkor, ha baráti társaságokról hallasz? A saját közösséged? Esetleg egy régi iskolai csapat, amiből azóta már szétszéledtetek? Bármelyik is legyen, a baráti csapatok sokunk életének meghatározó részei, ami nem véletlen. Megtartanak és biztonságot sugallnak, megnyugtatnak és inspirálnak. Azonban mik a sajátosságai és miért választjuk éppen azokat a bizonyos embereket magunk mellé?
Hipnoterápia

Megannyi módszer létezik arra, hogy kezeljük testi és lelki gondjainkat. Ilyen módszer a hipnoterápia is, mely sokféle gond leküzdésére jelenthet gyógyírt.