Életünk posztolva

Ha valamit nem posztolunk az olyan, mintha meg sem történt volna. Úgy tűnik, az élmények öröme már csak akkor teljes, ha azt azonnal meg is osztjuk ismerőseinkkel. De miért posztolunk annyit?

Alapvetően mindenki szeret magáról beszélni. Pszichológiai kutatások azt is kimutatták, hogy önmagunkról való beszélgetés boldogsághormont szabadít fel a szervezetünkben, így nemcsak lelki, hanem fizikai szempontból is jól esik a kitárulkozás. Már pedig ezen igényünk kielégítésére kiváló terepet biztosítanak a különböző közösségi oldalak.

A baj ott kezdődik, hogy szinte már képtelenek vagyunk valójában megélni élményeinket, mivel a megosztás kényszere odáig fajul, hogy az adott pillanatot nem átéljük, hanem kívülről szemléljük. Hiszen hogy is lehetne igazán megélni egy élményt, eseményt, ha közben kívülről szemlélem magamat, arra készülve, hogy megtaláljam a legjobb beállítást a fényképhez és máris posztoljam az élethelyzetemet valamelyik közősségi oldalon.

Ma már az a jelenség sem ritka, hogy nemcsak aktívan megosztunk magunkról információkat a közösségi oldalakon, hanem átesünk egy abnormális kategóriába. Ez jelenheti azt, hogy túlzóan intim dolgokat árulunk el magunkról, vagy állandóan posztolunk mindenféle lényeges és lényegtelen információt.

A pszichológusok szerint a posztolási kényszer mögött állhatnak nárcisztikus, illetve extrovertált személyiségjegyek, de meghatározó motivációs tényező lehet a megfelelési kényszer is. Nem ritka ugyanis, hogy életünknek csak a napos oldalát engedjük látszani a posztokon keresztül, és még azt is gyakran felnagyítva tesszük közzé. Vagyis mindig csak olyan képeket teszünk fel magunkról, ahol szépek, jókedvűek vagyunk, és valamilyen nagyon jó dolog történik velünk, esküvő, nyaralás babvárás és így tovább. A like-ok száma pedig önbecsülésünk alapját képezik, ezeken keresztül teszünk szert pozitív visszacsatolásokra. Pedig ez gyakorta felszínes és téves kommunikáció, hiszen a többség nem másra kíváncsi, hanem magára, sokan akkor is nyomnak egy like-ot, ha nem érdekli őket különösebben mások élményei, talán még meg sem nézik, el sem olvassák a megosztott információt.

Nem könnyű ellenállni a nyomásnak, hiszen minden azt sugallja, hogy csak akkor történik meg valami, ha posztolod is, de valójában pont az állandó megosztási kényszer nem engedi, hogy átéld az élethelyzeteidet.

Persze az is igaz, hogy örömünk megosztása ismerőseinkkel fokozza boldogságunkat, de ha őszinték akarunk lenni sok esetben már nem ez a motivációja a posztoknak. Nem akarunk lemaradni, hiszen aki nem posztol, az nem él, az nem boldog, azzal nem történik semmi.

Mindenki szereti magáról a legjobb képet mutatni, úgy építjük fel magunkat egy közösségi oldalon, ahogy szeretnénk, hogy mások lássanak minket. De ezért nagy árat kell fizetni, mivel sok esetben önazonosságunkat kell feladnunk érte.

Fotó:
pixabay.com