Hogyan kezeljük a fogyatékossággal élőket?

Napjainkban egyre több olyan törekvés tapasztalható, amely a fogyatékos személyek elfogadását és beilleszkedését igyekszik segíteni. Az integrált nevelés és oktatás szintén ezt a célt tűzi a zászlajára. A legtöbb ember azonban mégsem tudja, hogyan kezelje a fogyatékos személyeket. A sajnálat nem megoldás – és ők sem szeretik, ha sajnálják őket. Azok az emberek viszont, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban fogyatékos embertársaikkal, nem tudják, hogy mi lehet a megfelelő, vagy inkább mondjuk úgy: empatikus, de mindkét fél számára kényelmes hozzáállás.

„Fogyatékos személy” – jelenleg ez a hivatalos megfogalmazás, ha valamilyen érzékszervi, értelmi, vagy mozgásfogyatékossággal élő embertársunkra utalunk. Nem éppen szerencsés, hogy a megfogalmazásban mindenképpen egy negatív sztereotípiával rendelkező jelzőt (fogyatékos, vagy sérült) kell használnunk. Ez már eleve valaminek a csökkentségét jelzi, így hát a nyelvtani környezet egyelőre nem kedvez annak a törekvésnek, hogy integráljuk, vagy éppenséggel felemeljük a fogyatékossággal élőket. Ebben a kontextusban ugyanis nem fejeződik ki az, ami egyébként igaz: hogy mennyi szeretetet, csodát, önismereti visszajelzést, milyen értékrendet képesek közvetíteni. Nem derül ki, hogy gyakorta sokkal inkább képesek látni, hogy mi az, ami igazán fontos, hogy sokkal inkább képesek megélni az apró örömöket, mint egészséges embertársaik. Arra sem világít rá a szóhasználat, hogy ha mindenkit önmagához mérünk, akkor ezek az emberek szerető és elfogadó környezetben oly fantasztikus módon bontakoznak ki és képesek fejlődni, amely bárki számára irigylésre méltó és követendő példa lehet.

Bár a létező szókincs nem teszi könnyűvé, de sajnálat helyett gondoljunk inkább arra, hogy minden fogyatékos emberben egyben ott rejlik egy kis csoda. Nem igényelnek sajnálatot, általában nem vágynak rá. De örülnek az elfogadásnak, az empátiának, a kedvességnek, az odafordulásnak és a szeretetnek. Feltétel nélküli szeretetet képesek adni, és ugyanazt örömmel veszik embertársaiktól is. Ne kezeljük őket földönkívüliként, ne tekintsünk rájuk „kivert kutyaként”. Inkább legyünk hétköznapiak, de barátságosak. 

Ezt is meg fogjuk tanulni, már jó az út, amin járunk, csak még tapogatózunk, hogy hogyan is álljunk azon embertársainkhoz, akik valamiért, valamiben mások – de ez nem azt jelenti, hogy kevesebbek, vagy sajnálatra méltóbbak. Csak esetleg az általuk hordozott kereszt jobban látható, mint az egészséges embertársak esetében, akiknél nem mindig tudjuk, hogy milyen sorsot rejt egy-egy mosoly.

Szerző: LighthousEarth

Fotó:
pixabay.com