Mikor lett egy „ijesztő cella” a párkapcsolat?

Vajon milyen folyamatok húzódnak az mögött, hogy egyre nagyobb az egyfős háztartások aránya (hazánkban kb. 30%), mi az oka, hogy egyre többen választják a szingli életformát? Talán az egyedüllét biztonsága szemben a kötődés kockázatosságával?

Maga a „választás” fogalma sem feltétlenül érvényes leírása ennek a jelenségnek. A szingliséget, mint pejoratív jelzőt ráhúzni másokra, és ebből előítéletesen levonni következtetéseket (pl.: önző, biztos azért nem akar gyereket meg családot) igazságtalan és félrevezető viszonyulás egy ennél jóval komplexebb jelenséghez. Sokan ezzel csak a saját életvitelüket (házasság, gyerekvállalás) magyarázzák, és vállon veregetik magukat, hogy ők mennyivel jobbak, mint az „egoista” egyedülállók.

Az 50-es, 60-as években született generáció esetében a párválasztás és a családalapítás egy meghatározott kulturális és szociális normarendszer által jól körülhatárolt keretben zajlott. Ezzel szemben a fogyasztói társadalom és az információs kor már egy teljesen más közeget jelent, melyben az érdekérvényesítés és az egoistább szempontok kerültek előtérbe. Az első digitális generációban meghatározó élmény, hogy a kortársközegben mindenki egoista, háttérbe szorulnak a kölcsönösségen alapuló kapcsolatok.

Annak persze, hogy valaki egyedülálló, sokféle oka lehet. Részben igaz, hogy sokan az „önépítésben” (karrier, önmegvalósítás) körbezárják magukat és szinte tudattalanul is taszítják az elköteleződésen alapuló kapcsolatokat. Aztán persze ott van az az ellentmondásos közeg, melyben egyrészről kitágul a világ például a különböző internetes közösségi oldalak révén, másrészről mégis megjelenik az elmagányosodás, az arctalanság, és a párkeresés tárgyiasult formája (netes társkeresők). Vállalhatja valaki az egyedüllétet azért is, mert tudja, hogy mire van szüksége, kire mire vágyik, és ezt nem szeretné társadalmi nyomásra lejebb adni, csak hogy elmondhassa, párkapcsolatban él.

De észlelhető egy olyan általános vélekedés is a fiatalok körében, amelyben a párkapcsolat, mint fojtogató cella jelenik meg. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a most 25-30 évesek nagy része olyan szülői mintát látott, melyben még megjelennek a régi értékek, de már elkezdenek kiüresedni. A régi értékek ugyanis már nem tudnak útmutatást adni a mai világhoz. És a most 25-30 évesek szembesültek szinte először azzal, hogy a házasságok nem feltétlenül szólnak örökre, sőt nagyon is benne van a pakliban a válás, mint lehetséges és elfogadott végkimenetel. Az elköteleződés kockázatos dologgá vált a fiatalok szemében, és az én kiteljesedésének gátjává, az önmegvalósítás akadályává.

Ami egy hatalmas tévút, hiszen ha túlságosan féltjük magunkat ettől, nem élhetjük át a kölcsönösségen és bizalmon alapuló párkapcsolat felemelő erejét, melyben mindenki „növekedik” nem pedig hanyatlik.