Az ember, aki az USA-ban született
Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című: Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.
A nagy kérdés, hogy annyira sablonos lett-e, mint a Bohém Rapszódia vagy esetleg túlontúl steril, mint a Dylan-film nemrég. Hála istennek saját útját járja a Springsteen-mozi, ami a remek színészeinek is köszönhető. A szerepeik nincsenek nagyon megírva, de amit kell azt remekül hozzák. A főhőst alakító Jeremy Allen White (Vaskarom, A mackó) mesteri, mint mindig, de sajnos ő sem tudja visszafogott játékával feloldani a film két komoly hibáját. Az egyik, hogy a megtört kisfiúként bolyongó zenész szembenézése az apja árnyékával nincs teljesen kidolgozva, kissé ütemtelenek a múltbeli jelenetek az egyébként is vontatott felvezetésű filmnél. Nem érezzük elég mélynek a látottakat, még ha érezzük is a súlyukat.
A másik, hogy a zenész producere (Jeremy Strong) helyenként didaktikusan a szánkba rágja a lelki eseményeket, ez elég direkten hat és kissé mesterkélt lenne, ha a mozi második fele nem vett volna meg kilóra, mint nézőt. A szálak összeérnek és zenetörténeti érdekességek mellett a depresszióval küzdő Bruce Springsteen is valahogy szerethetővé válik. Még akkor is, ha a zenészekről szóló életrajzi filmek Achilles sarka nem elkerülhető, jelesül, hogy már tudható a végkifejlet, és az igazi feszültséget szinte lehetetlen elérni egy ilyen mozival.
A film kellemes kikapcsolódás lehet mindenkinek, a komoly kérdései mellett bemutatja a Főnök becenevű énekes Nebraska című komor „vezeklésalbumának” születését, és egy sérült kisfiú felnőtté és zenei szupersztárrá válását. Visszafogott vonalvezetés, lelki, érzelmi töltet és remek nóták szegélyezik ezt a vászonbeli történelemórát, ahol komoly hibának éltem meg, hogy a dalok nincsenek feliratozva, mint anno a Dylan-filmnél, így sajnos az angolul nem anyanyelvi szinten tudók, csak tippelhetik a zenei betétek mondanivalóját. A lassan a plázákból kifutó mozi, tehát nem egy kihagyott ziccer, inkább egy kellemes meglepetés, amely emberi életszerű témákat vázol fel és a Főnök zenei világába enged bepillantást a teljesség igénye nélkül.
Az antihősök új dimenziója a Marvel-univerzumban
Az idén videón is már megjelent Mennydörgők* egy olyan társaság története, amelyet nem külső kényszer, hanem a saját változni akarásuk húz egy irányba. Mindannyian cipelik a maguk hibáit, traumáit, de mégis egymás mellett találják meg azt a ritmust, ami a sztori végére valódi csapattá formálja őket. A hangulat és a dinamika könnyen felidézheti A galaxis őrzőit, de a fókusz itt jóval személyesebb, valamint sokkal inkább szól a szereplők közötti dinamikáról.
A haza és az emberség kötelez
Pár napja bemutatták a nagy állami támogatással megtolt Sárkányok Kabul felettet, amely a roppant vérszegény magyar akciófilm zsánerba igyekszik friss vért pumpálni miközben az afganisztáni békefenntartóink munkájának állít emléket. Pörgős csatajeleneteket legalább profi díszletekkel és kameramunkával ígért a trailer. Ezek után (remélem) egy emberként reméltük, hogy politikai terheltsége ellenére egy szórakoztató film készült el. Ennek jártam utána.
Egy nélkülöző nemzet szülöttei
Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje, az Árva a 20. századi magyar társadalmi traumák és a személyes veszteségek metszéspontján született meg. Nagyszabású művészi alkotás, amely egyszerre beszél a mindennapi veszteségről és a gyászról. A történet a múltat nem pusztán idézi, hanem felépíti és újraéli – fájdalmasan, őszintén és minden pátosz nélkül.
Del Toro újraéleszti a Frankensteint
„Él-váltás” – a modern Frankenstein-történet új kiadását láttuk a minap férjemmel, a Frankenstein (2025) című filmet, amelyet Guillermo del Toro maga írta és rendezte, és amely a klasszikus Frankenstein; or, The Modern Prometheus-regény most már nemcsak adaptációja, hanem – részben – újragondolása is.
Izland a melankólia szigete is
A Nyári fény, aztán leszáll az éj, Jón Kalman Stefánsson izlandi író melankolikus novellacsokorszerű regénye húsz éve nagy sikerrel szerepel a könyves toplistákon. Svéd és izlandi pénzből három éve kapott egy figyelemreméltó filmfeldolgozást, pár napja már látható a honi művészmozikban is. Tragikus és szívbe markoló, egyszerű, emberi, falusi történetek egyvelege, amely a forgalmazói plakát ellenére egyáltalán nem komédia, csak egy lassú dráma.