A futás hétköznapi hőse

Nem olyan régen született egy cikk az oldalunkon a mozgás hétköznapi hőseiről, a kisbabás anyukáról és a személyi edzőről, a sérült fiúról és apjáról, akik az akadályokat leküzdve kitartóan járnak edzeni, és tesznek azért, hogy a fizikai aktivitás segítségével a lelküket is ápolják.

Ennek a történetnek fényében döntöttem úgy, hogy írok egy cikket a kitartásról, a párom Édesanyjáról, akit joggal nevezhetne bárki a futás hétköznapi hősének. Aki sokszor nyújt motivációt, ha nincs kedvem mozogni, és aki sok, sporttal és edzéssel kapcsolatos cikkem múzsája is egyben. Adjunk neki most egy fiktív nevet, hogy könnyebb legyen róla mesélni: Éva.

Háromgyermekes Édesanya Éva, igaz, a történet kezdetekor két nagyfia már régen egyetemre járt egy vidéki nagyvárosba, míg lánya éppen a gimnáziumi éveit kezdte. Éva egész életében egy pozitív, energikus nő volt, azonban a napi 12-13 óra munka és az előzetes egészségügyi problémái megakadályozták abban, hogy súlyfeleslegét leadja. Érezte, hogy nem étkezik egészségesen, fáj esetleg a dereka, de a térdei biztosan, amelyeket még gyermekkorában meg kellett műteni, és az orvos sajnálattal közölte is, hogy elfelejtheti, hogy valaha futni fog. Pedig Éva korábban versenyszerűen sportolt.

Érezte, hogy elhatalmasodik rajta az elhízás, és habár a tükörben nem látta magát annyira kövérnek – sok elhízott embernél megfigyelhető ez a jelenség -, mégsem érezte jól magát. Fiai igyekeztek ösztönözni őt, hogy mozogjon, változtasson az étkezési szokásain, de az vesse rá az első követ, akinek nem esik jól péntek este 10-kor egy tál – vagy kettő – paprikás krumpli, amikor végre együtt az egész család. És ez így ment éveken keresztül.

Aztán elérkezett az idő, amikor Évánál is betelt a pohár. Figyeljük meg a jelenlétet: itt született meg az elhatározás! A változtatásoknál fontos, hogy mi magunk akarjuk elérni az adott célt. Hiába próbálunk valakit meggyőzni valamiről, ha ő nem szeretné igazán. Ismeritek a mondást: „Csak azon lehet segíteni, aki akarja, hogy segítsenek neki.”

Így hát Éva sétálni kezdett – mert futni nem bírt. A munka mellett természetesen iszonyatosan nehéz volt, hiszen rendszerint este 7 és 8 körül ért haza. Akkor ahelyett, hogy bármibe belekezdett volna otthon, vagy lefeküdt volna a tv elé, sportcipőt húzott, és sétálni ment. Az első hetek, hónapok szörnyűek voltak. Gyakran előfordult, hogy felpolcolt lábbal feküdt napokig a kanapén, mert mindössze egy-egy sétától olyan térdfájdalmai voltak, hogy nem tudott lábra állni. Aztán amikor elmúlt a fájdalom, ismét sétálni ment. Amikor már kicsit jobban bírta, kocogni kezdett. Csak néhány lépést, amennyi jól esett. Közben figyelt rá, hogy a pulzusát ne nyomja fel egyből az egekbe. Fokozatosan szoktatta hozzá magát az edzéshez.

Azóta évek teltek el. Éva azóta is rendszeresen fut, sőt! Mostmár senki sem tudná leszoktatni őt a mozgásról. Ő és a futás közeli barátokká váltak. A térde nagyon ritkán fáj – és a gyermekkori orvosi lelombozás ellenére hagyja maga mögött a kilométereket! Időközben az intervallum-edzés szerelmese lett, bárhol, bármikor, bárkinek szívesen beszél a témáról. Hobbijává vált, hogy erről olvasson, és sport közben is rendkívül tudatosan figyel magára.

A súlyfelesleg pedig közben természetesen eltűnt a testéről – miközben saját magával foglalkozott, és boldogabbá vált.

Ne érezzük cikinek elkezdeni a mozgást 50 felett, ne érezzük cikinek, ha nem bírunk azonnal maratoni távot lefutni (ami egyébként hosszú távon egyáltalán nem kifizetődő!), és ne aggódjunk azon, mit gondolnak rólunk mások! Az a fontos, hogy mozogjunk, és jól érezzük magunkat a bőrünkben.