Menü

A félelmetes lámpaláz

Ha visszagondolunk az iskolás éveinkre, biztos, hogy eszünkbe jut egy két olyan emlék, amikor csoporttársaink elé kellett kiállnunk és a legjobb tudásunk szerint elmagyarázni nekik egy anyagrészt. Biztos volt olyan, akinek ez rutinból jött és mintha csak egy hétköznapi beszélgetést folytatna, lelkesen adta át a témát. De szerintem, a legtöbben nem így vagyunk a nyilvános szerepléssel.

Én tisztán emlékszem, hogy óvodába az anyák napi ünnepségen, még egy pársoros verset is nehezemre esett elszavalni, még a többiek mosolyogva mondták az édesanyukájuknak a szebbnél szebb verseket. Általános iskolában már ügyesebben ment, például egy prezentációt előadnom, de még a mai napig is őrületes izgulás fog el, ha ki kell állnom sok ember elé és előadást kell tartanom.

Már szinte a könyökünkön jönnek ki azok a mondatok, amik ehhez a témához kapcsolódnak. Ilyen például, hogy a lámpaláz akár javíthat is a teljesítményünkön. Esetleg hogy legyünk felkészültek és magabiztosak, minél jobban ássuk bele magunkat a témában és így nem érhetnek váratlan kérdések.

De még akkor is akadnak olyan emberek, akik hiába érezték azt, hogy az előadás tökéletesen sikerült, felkészültek voltak, mindenre tudtak válaszolni, a kinézetük is tökéletesen az alkalomnak megfelelő volt, viszont a közönség visszajelzése az éppen ennek az ellentétje és ezt traumaként éli meg a diák vagy felnőtt. Ezek igen mély nyomot hagyhatnak és lehet, hogy a következő megnyilvánulásra is tökéletesen felkészül, viszont mikor kiáll azt is elfelejti, hogy mi a neve, mi szerepelt az előadásban.

Na de nézzünk pár praktikát, hogyan is élhetjük túl a stresszel, lámpalázzal járó helyzeteket. Azokat a helyzeteket, amikor Te vagy a középpontban.

A legtöbb esetben, aki eljön meghallgatni, az azért teszi, mert érdekli az, amit mondasz és nem a hibáidat fogja keresni. A kiállás, a beszédkészség az pedig gyakorlással elsajátítható. Szakember segítségét is kérheted, aki pár találkozás alkalmával megmutatja azokat a technikákat, amit otthon gyakorolva tökéletessé teheti a szereplésedet. Viszont nagyon fontos, hogy a megmutatott gyakorlatokkal minden nap foglalkozni kell, és ne hanyagoljuk el a gyakorlást, mert a javulás vissza is eshet és akkor nem értünk el vele semmit.

Lehetnek különféle mantráink, apróbb cselekvéseink a szereplés előtt, amikor csak mi magunk vagyunk és nem lát senki. Valaki nyugtatja magát hangosan; akad, aki akár guggolásokat végez. Ez egyénenként változik és mindenki saját maga tapasztalja meg, hogy mi az, ami nyugodtabbá tudja varázsolni.

Fontos a kapcsolattartás a közönséggel, a szemkontaktus. Az nem jó tanács, hogy ne a közönségre nézzünk, hanem a szemben lévő falat figyeljük, vagy a helység sarkait. Inkább olyan emberekre nézzünk, akik szimpatikusak nekünk, kedvesen mosolyognak ránk vagy csak látjuk rajtuk, hogy kíváncsiak a mondanivalónkra. Ez minket is kiegyensúlyozottabbá tehet.

Sokat segít, ha a helyszínen is ellehet próbálni a prezentációt, de ha ez nem lehetséges, akkor gondolatban próbáljuk megeleveníteni, hogy már ott vagyunk. Emellett pedig gondoljuk végig azokat a hibalehetőségeket, amik felmerülhetnek. Ilyen például, hogy ha elromlik egy szemléltető eszköz. De készüljünk fel arra is, hogy a közönség soraiban lesz, aki beszél, köhög, ki-be mászkál.

Szerintem az sem egy jó praktika -amit sokan csak viccből is tanácsolnak- hogy képzeljük el a résztvevőket meztelenül. Habár a mosolygós hangulatunkat megteremti, de teljes mértékben nem tudnánk a témánkra gondolni, főleg ha az hivatalos. Illetve képzeljünk bele abba, hogy egy nekünk nem szimpatikus embert, kellene meztelenül elképzelnünk, vagy ha hatalmas tömeggel találjuk szembe magunkat. Hiszen már a gondolata is furának, és visszatetszőnek hangzik, ha egy hatalmas tömeggel találjuk szembe magunkat, és például 500 embert elképzelni meztelenül, ahogy szemben ül, vagy áll velünk, igen csak idegen.

Rengeteg szakirodalom, tanulmány foglalkozik azzal, hogy hogyan is lehet tökéletesen előadást tartani, mire kell figyelni. Viszont én úgy gondolom, hogy ha a félelmeinket leküzdjük, és a kezdeti izgulást leszámítva felszabadultan próbáljuk a tudásunkat átadni a közönségnek, akkor a nehezén már túl vagyunk.

/Szerző: Kohajda Wentholin Loretta/

„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?

Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.

Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás

Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?

Zsarnok szülők: amikor a szeretetet túlzott kontroll váltja fel

A szülők elsődleges feladata, hogy biztonságot, szeretetet és útmutatást nyújtsanak gyermekük számára. Előfordulhat azonban, hogy a nevelés során a szabályok és az irányítás túlzott mértéket öltenek. Ilyenkor beszélhetünk zsarnoki vagy túlkontrolláló szülői viselkedésről. Ez nem hivatalos pszichológiai diagnózis, hanem egy olyan nevelési stílus leírása, amelyben a szülő túlzott ellenőrzést gyakorol a gyermek felett, kevés teret hagyva az önállóságnak és a saját döntéseknek.

Dezorganizált kötődés: amikor egyszerre vágyunk a közelségre és félünk tőle

A dezorganizált kötődés az egyik legösszetettebb kötődési mintázat, amely jelentős hatással lehet az emberi kapcsolatokra és az érzelmi működésre. Jellemzője, hogy az érintett egyszerre vágyik a közelségre, biztonságra és szeretetre, ugyanakkor fél is az intimitástól, ezért viselkedése gyakran ellentmondásosnak tűnhet. Fontos hangsúlyozni, hogy a dezorganizált kötődés nem személyiségjegy vagy végleges állapot, hanem egy olyan kötődési minta, amely megfelelő önismerettel és szakmai segítséggel idővel változhat.

Amaxofóbia – a vezetéstől való félelem árnyékában

Rengeteg autó száguld nap, mint nap az utakon, melyeket jelenleg még emberek vezetnek és nem csak, hogy szükséges számukra, de szeretnek is vezetni. MI van azokkal, akik félnek a vezetéstől?