Az a bűvös nasidoboz…

Nekem is van. Egy zöld műanyagdoboz. Nem is kicsi. Tele nasikkal. Cukormentes müzliszelet, aszalt gyümölcs, mogyoró, csokis puffasztott rizs cukor nélkül, cukormentes csoki, proteinszelet… Mind az enyém és mindet megenném! Sajnos. Ugyan ezek egészséges rágcsálnivalók, de attól még nasik. Finom, de üres kalóriák. „Mindenki magából indul ki” – szól a mondás, épp emiatt találtam ismét egy rám nagyon is jellemző témát mára. Érzelmi evés. Stressz evés. Unalomevés. Talán többen is szenvedünk néha ettől. Rengetegen vannak, akik kisebb-nagyobb stresszhelyzetre evéssel reagálnak. Mit lehet tenni ez ellen?

Az unalomból történő evészetből már kigyógyultam, a stressz evés azonban néha nálam is támad. De az is elég, ha idegességemben nem ebédelek rendesen, mert sietek, kapkodok, nem érek rá, s egy jó óra múlva a mogyorós zacskót zörgetem ötpercenként, összeszedve 1200 kalóriát és képes vagyok azt gondolni, hogy egész nap alig ettem valamit…

Egy – két pufirizs, egy kis mogyoró, egy kocka csoki, vagy kettő. Nos ezek nem a valódi éhséget jelentik, vagy fedezik, sokkal inkább unaloműző, stressz vagy más érzelmi oka van, mint valami gyors jutalomfalat. Léteznek ugyan a nasikból is egészségesebb fajták (ezekkel vígasztalom én is a rágcsálásaimkor magam) de a probléma ettől még nem oldódott meg: érzelemből, unalomból eszünk, nem pedig éhségből. Milyen dolog ez… (finom!)
Sajnos érzelmi nassolás esetén nem a friss, ropogós brokkolit kívánjuk, nem is egy sárgarépát, vagy zellerszárat, hanem a krémes sütiket, kekszeket, ropikat, csokikat, mogyorót, ez pedig villámgyorsan vezet túlsúlyhoz, bűntudathoz, s mindenféle őrült koplalós rapid-diétákhoz.

Ördögi körnek tűnik. Talán mert az is.

Nem szép dolog másra kenni, de gyakran egy jó baráti társaság, egy esti nagy beszélgetés, éjszakába nyúló vidám traccsparti az oka, közben olyan jó enni valamit! Ekkor sem a saláták kerülnek terítékre, sokkal hamarabb kidobunk az asztalra egy tál mogyorót, vagy egy bolti cukros kekszet, pattogatott kukoricát, chipszet. Lehet enni a mogyoróból is, hiszen olajos mag, tele jó zsírokkal, de én nem egy marékkal szoktam enni, én konkrétan nem bírom abbahagyni, s mire észbe kapok, már lazán össze tudok számolni 600 elfogyasztott kalóriát. (Nyolcszázat is).

Elképesztően nagy hatással van az étkezéseinkre, hogy gyerekkorunkban hogy neveltek bennünket. Barátnőm addig nem állhatott fel az asztaltól gyerekként, amíg az utolsó falatot meg nem ette. Sokszor sírva, erőltetve. Felnőttkorában visszaköszön az utasítás benne, s akkor is megeszi az egész adagot, mikor már a fele is elég lenne. Nem ő tehet erről.

S akkor itt vannak a jutalmak!

Kinek ne lenne ismerős, mikor nagyszüleink édességgel jutalmaztak, vigasztaltak. Ha megettük az ebédet, jöhetett a süti, jó bizonyítvány esetén évzáróról a fagyizóba mentünk, betegen gyerekkoromban a kedvenceinket főzték, a nagyi mindig palacsintát sütött meg kelt tésztákat, kedvencem volt egy időben a darás-meggyes rétes, frissen a sütőből… (azt hiszem kicsit elkalandoztam).

Sajnos a gyerekkori szokásokból kifolyólag felnőttkorra megmarad az érzelmi alapú kapcsolódás az ételekhez.

Megoldás lenne felismerni és megkülönböztetni a valódi éhséget a „ de ennék valami finomat” érzéstől, s sürgősen kitalálni más egyéb jutalom tevékenységeket. Stressz ellen pattanjunk bicajra, vagy kocogjunk egyet, vigyük ki a rosszalkodó gyerekeket a játszótérre (legalább addig sem a hűtőt nyitogatjuk otthon), legyünk sokat a szabadban, a televíziózás nem a pótvacsorával egyenlő és gyakoroljunk némi önuralmat. Nekem tegnap sikerült este. Pedig úgy elővettem volna a nasidobozt…