A fogyatékosság, mint stigma

Ahogyan a történelem évszázadait nézzük, korábban is jelentős szám tévhit és mítosz övezte a fogyatékosságot. Egyes kultúrákban földön túli erők művének titulálták, mások a gonosz műveként ábrázolták, akadtak azonban olyanok is, akik az őszinte, természet közeli tisztaságként értelmezték azt. A különböző hozzáállások pedig különböző eljárásokat eredményeztek. Így jöhetett létre ennyire eltérő fogalomrendszer, amely csak az utóbbi évtizedekben indult egységesülésnek. Nem egyszerű azonban azok dolga, akik hiteles információkat szeretnének gyűjteni, mindenféle előítélettől mentes, tudományosan vagy legalábbis szakmai érdeklődéssel megközelített forrásból. Ugyanis nagyon sok a megbélyegző, tévhiteken alapuló, a különbségeket és a hátrányokat hangsúlyozó írás a témában.

Szerencsére a 20. század második felében változásnak indult nemcsak az emberi hozzáállás, de a diagnosztika is. Fokozatosan a szeparációs, stigmatizáló diagnosztikai eljárásokat felváltották a maihoz hasonló, komplexebb, mind az igényekre, a fejlődésre és fejleszthetőségre építő eljárások. Ez nemcsak az eljárások módjában nyilvánult meg, hanem a terminológia változásában is. Azok a fogalmak, amelyik kizárólag a szegregációt és a társadalmi kirekesztést segítették elő, szép lassan eltűntek. Ilyen például a fejleszthetetlenség, mint kategória. Ám még manapság is van olyan, aki használja ezt a fogalmat.

Mindnyájunk testfelépítését és egészségi állapotát biológiai tényezők határozzák meg, melyek egyrészt lehetnek genetikai tulajdonságok, másrészt fejlődéssel, pillanatnyi állapottal összefüggő tulajdonságok. Ez pedig különbségeket okoz közöttünk, hiszen ezért lehet valaki magasabb a többieknél, vagy akár karcsúbb. És ugyanígy tudjuk legegyszerűbben bemutatni, hogy milyen természetű a fogyatékosok és az „épek” közötti különbség. Ahogyan mindannyian részei vagyunk az emberek sokszínűségének, úgy azok is, akik valamilyen területen fejlesztést, rehabilitációt vagy terápiát igényelnek. A gond nem azzal van, ha rámutatunk azokra a dolgokra, amelyek terén esetleg segítséget igényelnek, hanem az, ha kizárólag ez alapján próbáljuk őket megítélni. Mintha az egyetlen tulajdonságuk a fogyatékosságuk lenne.

Fontos tudni, hogy a fogyatékkal élők számára nem jelent segítséget sem a sajnálat, sem a megkülönböztetés. Leginkább azzal segíthetünk, hogy hiteles forrásból tájékozódunk a helyzetükről, és ehhez mérten próbálunk eljárni a mindennapokban. Megbélyegzés és előítéletek nélkül, nyitottsággal kell feléjük fordulnunk. Nem szabad felhasználnunk őket semmilyen célra, hiszen ez elfogadhatatlan bárki esetében. Nincs értelme erőltetetten kapcsolatba kerülni, vagy éppen távol maradni tőlük. Szóval a kérdésre, hogy akkor végül is hogyan kezeljük a fogyatékkal élőket, a leginkább kézenfekvő válasz: ugyanúgy. A legtöbb, amit értük tehetünk, hogy semmilyen módon nem különböztetjük meg őket. Ugyanúgy segítünk nekik bizonyos színtereken, mint bárki másnak, aki segítségre szorul, és ugyanúgy ne erőltessük a segítségünket, ha az valóban nem szükséges, mint ahogyan mi sem várnánk el azt minden helyzetben. Próbáljuk a megkülönböztetést és a megbélyegzést a legteljesebb mértékig visszaszorítani, és járjunk nyitott szemmel!