Jobb szeretőnek lenni, mint magányosnak?

Ha igazán őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy mindnyájan ástuk már el az elveinket valaki kedvéért. Nem feltétlenül azért, mert megkért rá, elég, ha csak abban a tudatban voltunk, hogy ez az igen nehézkes út vezet a szívéhez. A félelem, hogy elveszítjük valaki figyelmét, nem egyszer kerekedik fölé a józan ész által adott tanácsoknak, melyek egyes esetekben éppen a hatalmas hibáktól lennének hivatottak megmenteni.

A párkapcsolatok bonyolult világában mindenki követ el olyan hibákat, melyek végleg meghatározzák azok valódi természetét és kimenetelét. Elég, ha csak a hűtlenségre, féltékenységre, kicsinyességre, kisajátításra gondolunk. Mindezen problémák valahol a hibás önképben gyökereznek. A magunkról kialakított torz képek teszik lehetővé azt, hogy önmagunkon kívül helyezkedve próbáljunk egyensúlyt találni egy másik ember mellett. Mindenki olyan kapcsolatban ragad benne, amilyet szerinte megérdemel, és ez egyaránt igaz azokra, akik túl-, és akik alulértékelik magukat. A lényeg tehát megint csak az önbecsülés, az elvek, normák és érzelmek megint csak másodlagosak.

De hogy pontosan milyen szándék vezeti azokat, akik mások szeretőjévé válnak, az még talán ennél is összetettebb. Közrejátszik egy olyan tényező, amely rengeteg rossz kapcsolatot eredményez: a magánytól való félelem. A szimpla félelem és a magánytól való félelem közötti különbséget két szóban így tudnám meghatározni: minden áron. Akik ugyanis a magánnyal azonosított egyedüllétet próbálják elkerülni, teljesen elveszíthetik a realitásérzéküket. Egy ideális kapcsolathoz nemcsak szenvedélyre és intimitásra van szükség, hanem elköteleződésre is. Ezt azonban sokan nem hajlandóak vállalni. Akik ilyen személyekkel kerülnek közelebbi kapcsolatba, ám azt titkolniuk kell, sőt, a kapcsolat természetét még önmaguk számára sem határozhatják meg, általában azért vállalják ezt a lealacsonyító szerepet, mert azt hiszik, majd jobbra fordul. Abban reménykednek, hogy a végén a másik meggondolja magát, és mégis nagyobb szerepet szán majd nekik. Ez a pillanat azonban az esetek nagy részében nem jön el.

És hogy jobb-e szeretőnek lenni, mint magányosnak? Talán ideig-óráig igen. Megkaphatjuk tőle azt a megerősítést, hogy kellünk valakinek, kaphatunk figyelmet, megerősödhet az önbizalmunk, és néhány óra erejéig érezhetjük azt, hogy ez egy tartható állapot, ami fordulhat jobbra is. Ám hosszú távon éppen az önbizalmunk, az önbecsülésünk és a biztonságérzetünk fogja ezt megszenvedni.

Varga Ágnes Kata