Azzal a személlyel jó lenni, aki mellett megerősödőm önmagamban

Mind szeretnénk jól partnert választani. Egy-egy sikertelen kapcsolat, szakítás vagy válás után pedig rendszerint feltesszük magunknak a mit rontottam el? kérdést, és felmerülhet bennünk, hogy a rossz választásunk sodort minket ebbe a helyzetbe. De vajon mi az a legfontosabb dolog, aminek meg kell lennie a másikban? Mi az, ami elengedhetetlen egy hosszú távon is jól működő kapcsolathoz?

Egy legfontosabb dolog nincs. Van viszont több – de azért nem vészesen sok –, ami nem árt, ha megvan. Legyenek számunkra vonzó dolgai. Amit csodálunk benne, ami tetszik, amivel megnevetett, amit kedvtelve hallgatunk, amit értékelni tudunk. És legyen meg az a része is, amitől ez kölcsönös, vagyis amit ő bír bennünk, és megélhetjük azt, hogy adunk neki valami értékeset.

Aztán fontos a tisztelet, megint csak kölcsönösen. Partnerről beszélünk, akivel társak vagyunk, aki elfogad, és tiszteli a méltóságunkat. Ha ez az alap megvan, akkor fontos még, hogy tudjunk jól kommunikálni egymással. Ezt nem mindegyikünk tanulja meg jól otthon a szülői házban, sokan menet közben, felnőttként tanuljuk. De az fontos, hogy érezzük részéről a nyitottságot. Azt, hogy meg tud hallani minket, és törekszik arra, hogy őszintén beszéljen velünk.

Szerintem fontos az összehangolható értékrend is. Ha alapértékeiben ő nagyon másban hisz, mást gondol a világról, akkor nehéz, hosszú távon talán lehetetlen is az együttlét. Csomó minden tartozhat ide: hit, politikai nézetek, a pénzről való gondolkodás, a nevelés kérdései, vagy a férfiak, nők, gyerekek szerepe a családban és a társadalomban. Persze azt el tudom képzelni, hogy egyikünk vallásos, a másik meg nem – akkor, ha megvan az elfogadás képessége bennünk, és egyébként az alapértékeinkben (például szolidaritás a rászorulókkal) egyezünk. De ha nagyon mást gondolunk arról, hogy mi a nő és mi a férfi szerepe a világban, akkor már nehezebbnek látom a harmónia lehetőségét.

Számomra fontos az az érzés is, amit magamban tapasztalhatok, és ki tudja, a partnerem mely minőségéből fakad: azt érezzem, hogy kivirulok mellette. Nem korlátokat támaszt, nem így-úgy préselgetem magam bele egy keretbe, hogy neki megfeleljek, hanem önmagamban erősödöm meg. Biztos alapot, hátországot ad a kapcsolatunk ahhoz, hogy kibontakozzam, hogy megvalósítsam, ami bennem van.

Szerintem az egyik olyan dolog, amely elengedhetetlen egy partnerben, az az önreflexióra való képesség. Ez alatt azt értem, hogy valaki képes hátrébb lépni pár lépést, és mintegy kívülről rátekinteni a saját belső folyamataira, gondolataira, érzelmeire, viselkedésére. Előszeretettel elmélkedik azon, hogy mit miért tesz vagy mond, illetve mi kéne ahhoz, hogy legközelebb máshogy reagáljon. Képes önkritikus lenni, észrevenni a tévedéseit, a projekcióit (amikor rávetít valamit valakire), a triggereit (amikor azért él meg valamit különösen intenzíven, mert az rezonál a múltbeli negatív tapasztalataira) – legalábbis lehet vele ezekről a témákról beszélgetni. Ez a nyitottság és az önelemzés iránti fogékonyság teremt alapot ahhoz, hogy a párkapcsolat egyáltalán fejlődőképes legyen. Ha a felek önreflektívek és képesek egymás nézőpontját átvenni, akkor nagyobb eséllyel tudják összehangolni az igényeiket a kisebb vagy nagyobb problémák megoldása során.

Az egocentrált ember ezzel szemben olyan, mint egy önmaga körül keringő bolygó. Csak korlátolt mértékben képes viselkedésváltozásra, mert nehezen engedi be a másoktól jövő visszajelzéseket. A belső világában szinte minden róla szól, így gyakran hiheti azt, hogy a többi ember egyenesen tartozik neki azzal, hogy a szükségleteit kielégíti, neki ez valamiért jár. Ennek megfelelően általában az empátiával is nehézségei vannak, mert mindenről a saját élményei jutnak az eszébe, s ezeket rögtön el is kezdi mondani.

Az ilyen ember nem jó hallgatóság. Mivel nem igazán képes beleélni magát a másik érzelmi állapotába, az első adandó alkalommal magára tereli a szót, hajlamos örökké monologizálni.