A pozitív és a negatív szorongás

A mai napig előfordul, hogy olyan dolgokon szorongok, amelyek már rég aktualitásukat vesztették. Bármennyire is kartávolságban vannak tőlünk a stresszkezelő stratégiákat hirdető oldalak, könyvek, tréningek, sőt már workshopok is, valahogy csak nem sikerül tartósan uralni ezt az érzést. Ugyanis teljesen kordában tartani nem is lehet. Azonban gondolunk rá abból a szempontból is, hogy mit vesz el tőlünk a bizonytalanság?

Sokszor hihetjük azt, hogy az idegeskedésnek nincs haszna. Holott az előnye, hogy segít óvatosnak lenni, hiszen így tudunk túlélni. Életet menthet, ha jól vagyunk együtt vele, de való igaz, hogy problémássá válik, ha túlcsordul és átveszi az uralmat felettünk. Az érzés védelmében legtöbbször azt fogalmazzák meg, hogy nagyon hasznos, hiszen felkészít az élet nehézségeire. Elvégre, ha nem gondolok a jövőre, hogy hányféleképpen romolhat el valami, akkor felkészületlenül ér, ha elromlik. Ez letaglóz, és sokkal nagyobb krízist okoz, mintha jó előre elképzeltem volna a vészforgatókönyvek verzióit is. Ebben a szemléletben viszont a szorongás a tervezés szinonimájává válik és felmerül a kérdés, hogy miért kellene elvenni valamit, ami ennyi jót ad nekünk. Azért, mert a kép természetesen nem ennyire fekete-fehér.

Teremtés tudatossággal

Az „előrelátással” azt az árat vállalom, hogy kevesebb színt hozok az életembe. Többnyire a tizede sem valósul meg annak, amit „mi lesz, ha” felvezetéssel kitaláltam. Hányszor hangzanak el ezek a gondolatok sokunk fejében: „Nem szabad ezt, vagy azt csinálni, mert abból baj lesz!, „Nem merek letérni az ismert útvonalról, mert annak tragédia lehet a vége!” Közben nem gondolunk rá, hogy utána járhatnánk, milyen is az új út, amelyre rá szeretnénk lépni, és ha már valamennyire ismerjük, akkor talán kevésbé tűnik majd fenyegetőnek. Érdemes belegondolni abba is, hányféle lehetőségről maradtunk már le amiatt, mert az alaktalan, ismeretlen rosszabbtól féltünk. Vagyis hányszor biztosítottunk nagyobb teret a szorongásnak, mint amennyit érdemelt.

Rend vagy áldozat?

Az ember sokszor azért tesz dolgokat, mert így kell, így rendes és tervszerű. Úgymond ezúton elvárhatóan jó a viselkedése, de közben nem igazán tud spontán lenni, így az élet sava-borsáról lemarad. Annyira túlfeszül örökös megfelelési vágyában, mely mögött a szorongás lapul, hogy nem tud boldog lenni. Ha ezt összekeverjük a biztonságra való törekvéssel és az elővigyázatossággal, akkor észre sem vesszük, hogy a félelmet teremtjük meg. Példa erre, hogy a KRESZ szabályai szerint az úttestet pásztázó, körültekintő figyelem az ideális, ha balesetmentesen akarunk közlekedni.

Azonban ha túlságosan uralni szeretnénk a történéseket, akkor egy csomó olyan veszélyre is gondolunk vezetés közben, ami még ott sincs. Miközben elképzeljük, hányféleképpen szaladhat elénk egy kisállat, lehet, hogy észre sem vesszük, hogy előzni próbál a mögöttünk jövő és emiatt tényleg baleset történik. Az is előfordul, hogy egyetemista hallgatók annyira félnek attól, hogy megalázó helyzetbe kerülnek egy vizsgán, hogy inkább el sem mennek rá. Sőt, még rosszabb, amikor már a tanulás folyamata is meghiúsul, mert minden egyes mondat elolvasása után arra gondolnak, hogy mi lesz, ha épp azt nem fogják tudni és megbuknak? Amíg ezen szoronganak, elmegy az energiájuk az agyalásra a tanulás helyett, és valóban felkészületlenek maradnak. Tehát a pánik nem egy jó tündér, aki segít megérteni minden eshetőséget, hanem az is előfordulhat, hogy elrabolja tőlünk a spontaneitás lehetőségét, élményektől zár el, szürkévé és nyomasztóvá teszi a gondolatainkat.

A feszélyezettség megteremti azt, amitől félünk. Úgymond jó dolog az elővigyázatosság, és az aggodalom is rendben van, ha képesek vagyunk a realitás szintjét az irreálistól elválasztani. A „mi van, ha” kezdetű vészjóslatokat érdemes elfelejteni, és csak addig beengedni ezeket a gondolatokat, amíg reális veszélyt jelenthet önmagunkra vagy másokra nézve. Ha így van, akkor menjünk közelebb hozzá, hogy megtehessük az óvintézkedéseket. A szorongás megoldása az, ha nem futunk el előle, hanem felmérjük, mennyire reális, amitől félünk, és kis lépéseket teszünk a megoldás felé.