Van-e Anyák Napja a mozaikanyukának?

Manapság egyre több az "alternatív", nem hagyományos család. Az örökbefogadás, nevelőszülőség gyakori jelenség. Továbbá a válások és új párkapcsolatok nyomán új családok is alakulnak, ezeket mozaikcsaládnak, vagy más néven patchwork-családoknak nevezzük. Hiszen úgy állnak össze, mint a mozaikdarabkák, vagy a foltok a patchwork takarón, sok-sok színes, és különböző részből. Igen sok mindenben más a nem klasszikus családmodellben élők élete. Az Anyák Napja is ezek közé tartozik.

Mozaikanyukának vagy mozaikapukának azokat nevezzük, akik a vér szerinti, vagy örökbefogadó szülővel élnek, és vele együtt nevelik a gyermeket, vagy a láthatás során jelentősen bekapcsolódnak a gyereknevelésbe. Sajnos ez a kifejezés egyelőre nem terjedt el hivatalosan, inkább mi használjuk - azok, akik éljük is ezt a helyzetet. Erről a témáról nagyon kevés a szakirodalom, és ott is - jobb híján - mostohának nevezik ezeket a "gyakorló anyukákat/apukákat". Ez a kifejezés nem szerencsés, ugyanis mostanra már nem tudjuk leválasztani róla a mesékből és közgondolkodásból hozzáragadt negatív sztereotípiákat. (A "nevelőszülő" megfelelő elnevezés lehetne, de ezt a hivatalos nevelőszülőkre értjük, akiknél a gyerek ideiglenesen, vagy hosszabb távon elhelyezésre kerül a nem megfelelő családi körülmények miatt.)

Pedig rengeteg az olyan mozaikanyuka, mozaikapuka, amely nem "mostoha módon" szereti és neveli párja gyermekét, gyermekeit. Jómagam is ilyen vagyok, így egy alsós és egy kamasz lánynak lettem a mozaikanyukája. Velünk élnek, mi neveljük őket, az édesanya a klasszikus láthatást gyakorlja kéthetente hétvégén, valamint a szünetek egy részében.

A hétköznapok során nagyon hasonlít az életem az édesanyákéhoz: tanulunk együtt, hozom, vagy viszem a kisebbet iskolába, szülői értekezletre járok, szeretjük és szeretgetjük egymást a lányokkal, sokat beszélgetünk, aggódok a nevelési kérdések miatt, pont, mint egy "igazi" szülő, és igyekszem megtalálni a legjobb módszereket ahhoz, hogy minél boldogabbak lehessenek a csemetéink, és a legtöbbet hozzuk ki belőlük. A háttér persze más, hiszen az apuka az édesszülő, így rá jóval nagyobb felelősség és feladat hárul, mint a hagyományos családokban. Ő hozza meg a végleges döntéseket, és nyilván jóval nagyobb részt vállal a feladatokból, mint a legtöbb édesapa. Szóval nálunk a legreálisabb ünnep nem más, mint az Apák Napja.

De attól még én is megállok, Anyák Napján főleg, és elgondolkodom, hogy "hogyan is van ez az egész" anyaság, vagy szülőség egy mozaikanyuka esetében. Engem nem szólítanak anyának a gyerekek, és ez így teljesen jó is, hiszen van anyukájuk. Így egyértelműen az Anyák Napja sem az én ünnepem. Lehet, hogy én izgulok a gyerekkel nap, mint nap, hogy hogyan sikerült a dolgozat, és én ölelem, amikor hazaér az iskolából. De nem én szültem, így a szülő - mint a magyar nyelv gyönyörűen meg is mutatja - nem én vagyok.

Az édesanya hordozta őt 9 hónapon át a hasában, ő adott neki életet, ő szoptatta. Mondjuk úgy, hogy az élet máshogy alakította a dolgokat, így mindezek ellenére a klasszikus szerepek és szálak összekavarodtak, de attól még a tények tények. A gyerekek pedig pragmatikusak. Ha az édesanyát hívjuk anyunak, akkor őt ünnepeljük Anyák Napján, ő kap ajándékot és verset. Drámázhatnék ezen, de nem teszem. Gondolatban megköszönöm az anyukának, hogy életre hívta ezt a két kis tündérbogarat. Nekem pedig ott van velük a mindennapi öröm és szeretet (igaz, feladat is). Úgysincs nagyobb ajándék az életben az együtt töltött időnél és önfeledt perceknél!

Ma a folyosón táncoltunk reggel iskolába menet előtt. Múlt héten egy lakberendezési áruházban próbáltuk ki a babzsákokat. Esténként altatunk, és beszélgetünk, meg bohóckodunk, és - a naggyal is - bábozunk a plüssmacival. Gyakori, hogy négyen összeölelkezünk, hogy érezzük a családi egységet és szeretetet közöttünk.
Ha választhatnék is inkább ezt választanám, mint az évi egy köszöntést Anyák Napján.

De azért jó lenne, ha a társadalom igazodna a tényekhez, például ahhoz a megdöbbentő adathoz, hogy "Magyarországon a szülők több mint 40 százaléka nevel olyan gyermeket, aki nem vér szerinti leszármazottja". (forrás: WMN.hu cikke, dr. Gyurkó Szilvia tollából). Ezek szerint nagyon nem vagyunk egyedül mi örökbefogadó- és nevelőszülők, valamint mozaikszülők. De az én hétköznapi boldogságom nem fog azon múlni, hogy "mit szól a társadalom". Mi csak igyekszünk megélni együtt a boldog pillanatokat, és a lehető legjobban csinálni ezt a valamit, amit szülőségnek hívnak.

Viszont mindennapok ide, vagy oda, nem most fog kiderülni, hogy mennyire lettem anyuka, hanem amikor felnőnek a gyerekek. Mi például idén már megköszöntöttük a testvéremmel a "fogadott nagymamánkat", a nagyim testvérét, aki a mama halála óta teljes mértékben átvette a nagyanyai feladatokat a családunkban. Valahogy olyan jól csinálja, hogy ugyanolyan szeretettel vagyok iránta, mint a nagymama iránt voltam. Hallottam olyat, hogy a lány a mozaikapját is maga mellé hívta a vér szerinti apa mellett, és ketten kísérték az oltárhoz az esküvőjén. De van példa ennek az ellenkezőjére is. A "mostohákról" szóló könyvben olvasott történetben az idős hölgy elmeséli, hogy saját gyerekeiként szerette férje gyermekeit, és nagyon jó kapcsolatot ápoltak egymással. Amióta azonban a férje meghalt, szinte nem is keresik őt, és a kapcsolattartási igény a gyerekek részéről valahogy megszűnt, felülírva a szép éveket.

A mozaikcsaládban tehát nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és még csak nem is biztos, hogy az a mozaikszülő igyekezetétől és odaadásától függ. De attól még ma mindent meg kell, és meg szeretnék tenni. Szeretni és figyelni rájuk ugyanúgy, akkor is, ha a holnap nem annyira kiszámítható, mint egy vér szerinti szülő esetében.